Szövetség (Négyen a nagyágyon)

Nem könnyű a jó titokról/rossz titokról beszélni gyermekeinknek. Sokszor ugye, még felnőttként is előfordul, hogy kikotyogunk olyasmit, amit nem kellene, esetleg nem beszélünk valamiről, amiről nagyon is kellene. A titkok szerves részei az életünknek, kérdés, hogy tudjuk-e őket megfelelően kezelni. Nem mindegy, hogy mikor, kinek, miről (nem) beszélünk.

Sok tényezős képlet ez, hiszen családonként változó, hogy milyen körítése van például a karácsonynak, a húsvétnak, hogyan szervezkedünk egymás szülinapjára, mit kell és mit nem szabad titokban tartani. A közös titkok erősíthetnek a kapcsolatokon, hiszen az egymás iránti bizalmat növelik, ugyanakkor a magány érzését is csökkenti, ha van kivel megosztani a titkos gond(olat)okat, fájdalmakat, álmokat, vágyakat. Egy meglepi szülinap szervezésekor igencsak fontos megtartani a titkot, hogy aztán (jó esetben) az ünnepelttel együtt tudjunk örülni a meglepetésnek.

Vannak azonban olyan titkok, amelyeket a kapcsolatok erősödése vagy saját és mások biztonsága érdekében igenis meg kell osztani valakivel. Ilyen például az, ha bántanak vagy mást bántanak, vagy olyasmi jut a tudomásunkra, amelynek eltitkolása rontani fog a mások vagy a saját élethelyzetünkön.

Én különösen szeretem a meglepetéseket. Erről tanúskodik az a kis kérdőív is, amit a gyermekek anyák napi ünnepségére töltöttek ki. Matyi ugyanis ahhoz a részhez, hogy minek örül anya a legjobban, azt válaszolta, hogy annak, ha meglepjük. Való igaz, szeretek és tudok meglepődni – persze a szeretetteljes, vagány dolgokon.

S bár Apa már profi szinten műveli a nekem szóló meglepetések kiagyalását és kivitelezését, az utóbbi időben két kis segéddel történik a turpiskodás. Együtt gondoskodnak arról, ha lehet, még nagyobb legyen az elcsodálkozásom. A szülinapomra például megtanított a gyermekeknek egy addig számomra ismeretlen, gyönyörű köszöntő éneket, amit Matyi gitárkíséretében adtak elő. Mi tagadás, folytak a könnyeim… A gyakorlási folyamatról pedig még csak sejtésem sem volt.

De azt is meg merte kockáztatni, hogy a gyermekekre bízta a titkot, hogy távolban élő kedves barátnőm fog meglátogatni, holott én teljesen más vendégekre készültem. A kismanók pedig őrizték a titkot, még csak ügyetlen elszólásuk sem volt, így mit sem sejtve a turpisságról nyitottam ajtót, hogy utána visítva, könnyezve öleljem magamhoz a rég nem látott drága ismerőst. A kismanók pedig vigyorogva nézték végig a jelenetet, s pacsiztak Apával, hogy lám-lám, megint sikerült Anyát szavak nélkül hagyni.

Az említett eset is jól tükrözi, a barátaim is tisztában vannak azzal, hogy velem lehet ilyeneket csinálni, azért is nem jelezte a barátnőm nekem, hogy jönni fog. Hadd’ legyen ez egy újabb lehetőség a meglepetésre! De hogy a kismanókat is beavatták, csak engem nem, ők pedig így tudtak hallgatni, az már teljes mértékben hallatlan! Meg kell hagyni, ha egyszer ráérzünk a mások megörvendeztetésének ízére, újra meg újra megpróbáljuk átélni az élményt.

Reményeim szerint pedig lassacskán az is kialakul majd, hogy a tesós huncutságokat olyankor is titokban lehet tartani, amikor nem minden rózsás közöttük, s egymás heccelése végett igencsak élvezetes minden aprósággal Anyához futni, s egy jót árulkodni. Bár ki tudja? Lehet, örülnöm kéne, hogy (legalább) ezeket elmondják…