Szilveszter, avagy így csesztem el tavaly (is) a jövőmet
Tudom, nem túl felemelő e cím egy ilyen ünnepi alkalomra, de a felismerések néha fájdalmasak. Különösen az fáj, hogy erre csak most, 45 éves fejjel jövök rá, ráadásul teljesen véletlenül. Miközben éppen ellenkezőleg, pozitív dolgokról akartam írni…
Az úgy volt, hogy szilveszteri szerencsehozó tárgyakon, mondásokon, szokásokon és hiedelmeken – hogy ne mondjak babonákat – gondolkoztam, de miután nem voltam megelégedve az eredménnyel, segítségül hívtam a világhálót. Jött is rögtön velem szembe a kéményseprő, a négylevelű lóhere, a talizmán, aranyhal, patkó, szerencsepénz, hétpettyes katicabogár… Mondjuk ez utóbbi nem (illetve pontosabban: sem) tartozik feltétlenül a szilveszteri ünnepkörhöz, bár amilyen meleg volt az elmúlt napokban, nem lepődnék meg, ha szellőztetés közben berepült volna egy az ablakon. De csak hogy lássák, kedves olvasók, hogy milyen szerencsém van: katicabogár helyett épp egy márványpoloska mászik most felém az íróasztalomon…
Úgyhogy inkább ne erőltessük tovább ezt a dolgot a szerencsét hozó tárgyakkal, lépjünk tovább az újévi, illetve a szerencséhez kötődő szólásokhoz – hátha ott nagyobb szerencsém van, és megihlet valami egy jó kis szösszenet megírásához. Merthogy ez lenne a cél. Csakhogy ezek a fránya szólások is olyanok, hogy ami tetszik, az túl komoly az alkalomhoz. Pedig nagyon tanulságosak… Például: mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Avagy: bátraké a szerencse. Aki szerencsés akar lenni, ne bízza a szerencsére. Legfeljebb abba kapaszkodhatnék, hogy: akinek nincs szerencséje a kártyában, annak jut a szerelemben. Viszont ennek semmi köze a szilveszterhez…
Na de vak tyúk is talál szemet, hadd próbálkozzak akkor az újévi szokásokkal. Például, ugye, azt szokták mondani arra, aki szerencsés, hogy „malaca van”. Nos, hát… mi már levágtuk… a listáról. Legyen inkább lencse… Igen, igen, az nálunk leves formájában bevált már néhány éve. Nem mintha nem ürült volna ki azóta a pénztárcánk, de legalább a válogatós kisebbik fiam szereti. Egyébként most tudtam meg, hogy a lencséhez egy másik hiedelem is kapcsolódik, miszerint az a lány, aki sok lencsét eszik elsején, szép lesz egész évben. Szerintem egy kicsit felpuffad is, úgy két-három napig.
Na de lépjünk tovább, mi is legyen a második? Mert a malac azért egy kicsit drága, ráadásul vigyázni kell vele: meg kell nézni, mekkora és mennyire kunkori a farka. Hát nem tudták? A malac farka a szexuális életed minőségét mutatja!
Szóval biztosabb választás a hal, amelyiknek ugye, a pikkelye a pénzt jelképezi. Eddig legalábbis úgy tudtam, most azonban azt olvasom: nem minden esetben… Mert a hallal elúszik a szerencse, ha nem olyan vidéken élünk, ahol a halászatot űzik is, illetve élnek-halak. Végülis Kolozsváron lehet halászni, például a Györgyfalvi negyedi tóban, valamikor a Szamosban is lehetett… de azért elég sikamlós ez a variáns is, pont mint a hal…
Inkább hagyjuk el a másodikat, nehogy mellényúljunk… Térjünk leves után egyből a pezsgőre: az üveg pukkanása elűzi a rossz szellemeket, ráadásul végre megnyugodhatunk: nem baj, ha közben kiömlik a pezsgő, mert átvitt értelemben „dőlni fog a lé”, azaz sok pénz áll majd a házhoz. Szerintem az idén szándékosan felborítom a poharat is, biztos, ami biztos…
Na de apropó – másfajta – sikamlós témák: azt mondják, nem mindegy, milyen alsónemű van rajtunk szilveszter éjszakáján. Igen, erről már hallottam: piros bugyit kell venni, hogy a szerelmi életünk az új évben is vérpezsdítő legyen. És ugyan azt mondják, hogy amivel töltöd az utolsó napot, azt fogod egész évben csinálni, itt jön be a végzetes csavar: most tudtam meg, hogy ezen az éjszakán nem ajánlatos szeretkeznünk, mert ezzel elcsesszük a jövőnket!
Most már legalább tudom, mivel csesztem el a tavaly…
Balázs Bence
Újévkor emelkedőre!
Valamikor gyermekkoromban mondhatták a szüleim, hogy újév előestéjén alaposan tisztálkodni kell: csillogó hajtincsekkel, két zuhanyzás után lehet csak köszönteni január elsejét, ellenkező esetben sok-sok bosszúság ér. A piros melltartó és tanga csak a csajokra vonatkozott… Természetesen az alapos borotválkozás is az óévi „menü” része volt, mégis milyen dolog az, hogy valaki szőrösen várja a következő esztendőt…
Évekig betartottam a „szabályt”, sőt még a szemetet is levittem a két tömbház közötti gyűjtőhelyre, mert az sem szerencsés, ha az emberfia hulladékkal a fészekben megy át az új évbe.
Az új évvel kapcsolatos legújabb triviális babonával a tegnap szembesültem egy lokálból kijövet: a társaság egy része a diáknegyed híres utcájában felfelé, a második lefelé indult el. Egy hölgy hangosan hozzánk szólt, azokhoz, akik elindultunk a lejtőn: ha az előszilveszterezés után valaki lefelé indul a dombon, jövőre rosszul mennek a dolgai. Tucatnyian nem hallgattunk rá, hideg volt, nem akartunk kerülő úton hazamenni.
A dolgokat kiegyensúlyozandó, az imént megváltoztattam a szösszenet címét. Az eredeti az volt: újévkor ne induljunk el lejtőn! Oda jutottam, hogy még a „negatív töltetű’ szót sem merem használni… :)
Kiss Olivér
Nem vagyok babonás…
Szerencsémre, nem vagyok babonás. Gyerekkoromban viszont kínosan ügyelnem kellett, ha már elindultam otthonról, ne forduljak vissza, még akkor sem, ha valamit otthon felejtettem. Továbbá minden újév első napján családom idősebb nőtagjai vasakarattal megkövetelték, hogy férfi lépjen be először a lakásba. Ez különösképpen nehéz volt, mivel a szűkebb családom három nőből áll: nagymamám, édesanyám és én. Tehát nem működött az, hogy valaki a családból ki-, majd belépett a tömbházlakásba, hogy férfi lépjen be először hozzánk. Szerencsénkre, a mellettünk levő lakásban lakó családdal jó szomszédi kapcsolatot ápoltuk. Ők ismerték ezt a „családi hagyományunkat”, és január elsején reggel tiszteletüket tették nálunk. Először a férfiak, majd a nők. Olyan is előfordult, hogy egy-egy szilveszteri buliból hazajövet nem én, hanem az épp esedékes „lovagom” lépett be először lakásba. Akár tetszett neki, akár nem, a lakásajtóig kellett kísérnie, illetve be is kellett lépnie a lakásunkba. Ha pedig a lovag udvariatlan volt, és nem kísért haza, akkor még mindig ott volt a szomszéd, akit még újév reggelén is fel lehetett hívni, és megkérni, hogy jöjjön át hozzánk, még mielőtt én hazaérnék. Az év utolsó napján nem volt szabad mosnom, de a szemetet ki kellett vinnem.
Nem vagyok babonás, de a szokás hatalma révén eleinte én is próbálkoztam, hogy őrizzem ezt az újévi hagyományt. Nem telt el sok idő, amíg rájöttem, hiába minden igyekezet. Azóta újév reggelén bátran lépek ki a lakásomból a két lánykutyámmal, hazafele pedig nevetve lépem át a küszöböt. Elvégre a jókedv és a jó szándék fontosabb. Látogatóba, újévet kívánni és köszönteni azonban csak január másodika után szoktam. Mert biztos, ami biztos.
N. Hintós Diana
Van valami az ágy alatt. Avagy a gazdi téves tévelygései Tücsök tacskóval
A nagyhét utáni kutyagyötrelem közepette a Szabadság horrorszkóp rovatában olvasom, hogy kutyája – bár árad belőle a szilárd nyugalom, ne hergelje fel senki, mert akkor jaj annak, akit megugat – ma bosszantó híreket kap, ami az idejét rabolja a fontos dolgok elől. Az akadályok leküzdése érdekében, hogy tervei úgysem fognak megvalósulni, ne vigye ki gazdiját a hólepte zöld mezőre, mert fehér kabátjában eltűnik a láthatáron. Ne vigye ki a játszótérre, mert felül a hintára. Ne engedje a varjú közelébe, mert belecsíp. Ne tévelyegjen vele, mert úgyis eltéved. Ne adjon neki reggelit (csak kávét), és ne hagyja, hogy megkeresse azokat a számára fontos helyeket, amelyek nem is azok. És főleg ne engedje, hogy benézzen az ágy alá. Főleg teliholdkor. Mert úgysem lát semmit elemlámpa nélkül. Inkább adjon neki sört, mert az nem csak folyékony kenyér, de segít a hajkorpa és hajhullás ellen is.
Forró Ágnes
Csak óvatos léptekkel az új évbe – tanácsolja Tücsök
Babonás hagyományok, hagyományos babonák
Eh, micsoda babona, halljunk oda – ne lépjek a küszöbre, mert megidézem a rossz szellemeket. Vagy nem lesz szerencsés napom, mert ráléptem, és nem átléptem a küszöböt… De kit érdekel mindez. Tartom magam a racionalitáshoz, gondolom el mindannyiszor. Persze, azért bizonyos elővigyázatosság nem árt. Illetve nézhetjük a dolgoknak a hagyomány jellegét is. És akkor tulajdonképpen nem is babonásnak tűnünk, hanem a szokásokhoz ragaszkodónak, a hagyományokat ápolónak… Mert például mit illik főzni, sütni, feltálalni az újévi, szilveszteri asztalra – virslit, amit ugyan kevésbé szeretünk, mert nem bízunk benne, de valamennyit mégis megvásárolok; a virslihez meg torma (is) dukál, azt szeretjük, akár házilag is elkészítjük, tehát ez jöhet; no meg a lencse, vagy valamilyen sok szemes akármi… Állítólag a jólétet jelenti, sok pénz(ecske), ha apró is, de sok kicsi sokra megy. Azt is szívesen fogyasztjuk, tehát mehet nyugodtan a szilveszteri asztalra is egyik fogásként, például lencsesaláta formájában, az év bármely napján elkel, nem csak szilveszterkor. Ajánlom a konzerves kiszerelést, beleunt háziasszonyoknak kész szerencse, csak valamilyen plusz fűszer és mártás kell hozzá, kész is. Az íze semmivel sem marad el a fél órát főzött, előzőleg beáztatott változathoz képest. Tyúkot vagy valamilyen szárnyast nem szokás újévkor elkészíteni, mert az „hátrafelé kapar”… Ezen sokat nem gondolkoztam, hogy megállja-e a helyét a babona szótárában, ellenben sokat segített a két, egymáshoz közeli ünnep étrendjének a kigondolásában (hiszen a legnagyobb gondot ma már az ötlet jelenti, nem a beszerzés, elvégre szinte bármit megvásárolhatunk). Ilyenformán könnyen megoldom: karácsonykor valamilyen szárnyas kerül a főmenübe, szilveszterkor pedig (szinte) kizárólag sertés – vagyis disznó. Merthogy a disznó „előre túr”… Tehát haladunk majd előre az új évben, bármi legyen is az. Főzés tekintetében viszont remek megoldás, mert sok a lehetőség, változatosak a receptek sertésből… A lényeg háziasszonyi szemmel, hogy nem kell túl sokat variálni. Érdemes tehát felhasználni a babonákat mintegy hagyományként, amolyan szokásként, mert könnyít a helyzetünkön: készítsünk az ünnepi asztalra tehát sertést.
Ellenben a fagyönggyel nem tudtam megbékélni. Egyik este is, a szerkesztőség kapualjából kijövet, egy férfi kínálta a nagyobbacska csokrot, hogy vegyem meg, szerencsét hoz az új évben. Szinte többet árulnak ebből újév tájékán, mint karácsonyfát karácsonykor. Utánaolvastam, hogy tán gyógyászatilag is feldolgozzák – de mégis, mi a szerencse a fagyöngyben? Néha mégis bevásároltunk belőle, és feltettük az ajtó fölé, aztán seperhettem össze a lehulló szemeket, amik még ráadásul ragacsosak is. Tehát inkább bosszúságot okoztak, semmint bármiben szerencsét. Aztán „kiűztem” a fagyöngyöt a teraszra, majd év vége felé felfedeztem, hogy még mindig ott száradt az előtető alatt… De nem tudtam felidézni, volt-e bármi értelme, haszna az év folyamán.
A háztartási hulladéknak az év vége előtti elvitelével viszont egészen megbékéltem. Ha nem érek rá kivinni a konténerbe, ráfogom, hogy ejsze nem is illik az újévi szokásokhoz… Majd ráér valamikor januárban, másodikán vagy harmadikán. Lényegtelen, milyen babona kapcsolódik hozzá, csak az számít, befér-e az időmbe vagy sem. És ehhez igazítom a babonát. Vagy a szokást.
Egyetlen apróság szokott elgondolkoztatni szilveszter éjszakáján. Amikor kimegyünk éjfélkor csillagszórót gyújtani, már nem is emlékszem, vajon a család férfitagjai mennek-e be (vissza) a házba elsőként, vagy sem… Mert, ejsze, valamiért férfiembernek kellene január elsején először a házba lépnie – így rémlik, és természetesen nem babonaként, hanem mint szokásként, hagyományként…
Újvári Ildikó
