Miért nehéz szakmailag megemészteni a gyakran hisztérikus regiszterbe átcsapó hangkavalkádot? Talán mert újra a média makacs hiányosságaira vetít fényt: kétségbeesni a mínusz 20 fokos fagyhullám miatt a kalendáriumi tél kellős közepén, amikor a háttérben a térképen jól látszik, hogy csak elvétve van itt-ott ekkora hideg, hát minimum felszínességről vall. A szerkesztőségekben már annak a nemzedéknek a tagjai ténykednek, akiknek a gyermekkorából kezdett kikopni a klasszikus értelemben vett téli hangulat: a derékig érő ropogós hó, a hetekig kitartó szánkópálya és hóember, este a bizsergető érzés, amikor a nehezen hazaparancsolt gyerkőcök belépnek a lakásba… Hát ilyenek. Ellenben kéznél van az archivált meteokronológia, a mínusz 25-30 fokokat naponta „termelő” egykori telek adatsora. Csak éppen elő kellene keresni, értelmezni, esetleg egy klimatológust, vagy más, témához értő szakembert megkérdezni. Hogy ez meló, időt igénylő erőfeszítés, s emiatt lekéssük a hírversenyt – nos ezzel is van egy kis gond. A médiaszereplők ugyanis nem arra koncentrálnak, hogy elsőként számoljanak be, hogy őket idézze a többi sajtótényező – nem, ugyanazt a témát vesézik, forgatják, és ekkor már a jelzők versengésévé fajul-satnyul a dolog. A gond ezzel csak az, hogy a kínkeservesen kisajtolt szenzáció fenntartása kínos nyelvi-logikai mutatványokra kényszeríti a médiamelóst: a fantasztikus, hihetetlen, rettenetes, szenzációs, bomba, sokkoló, irtózatos, félelmetes és hasonló szavak egy idő után elfogynak, már nem lehet eléggé vastag betűkkel szedni, hogy hassanak, és idővel már csak a felkiáltó- meg kérdőjeleket lehet duplázni, de azt is csak egy darabig, audiovizuális sajtóban meg kimondottan korlátozottak a lehetőségek.
A kérdőjelek, jobban mondva a kételyek viszont maradnak: 1. mikor lesz esély valós témákat beemelni a közérdeklődés homlokterébe, és 2. mennyi időbe telik, amíg a masszívan eltorzult arányérzék visszatalál természetesnek vélt medrébe? Fogadnék nem kis tételben arra, hogy nem a küszöbön toporgó tavasz hozza meg a választ.
