Restauráció

Restauráció
Az államelnök tegnapi meglehetősen indulatos beszédéről sok minden el fog hangzani, hiszen ez olyan fordulópontot jelent a hazai belpolitikában, amit csak sejtettünk eddig, hogy megtörtént, most már megkérdőjelezhetetlen és nyilvánvalóvá vált. Mondhatni azt is, hogy új időszámítás kezdődik. Iohannis lakonikus, semmitmondó beszédstílusát megpróbálta tegnap lecserélni egy véres szájú nacionalistáéra és a pár perces performansza annyira szánalmassá sikeredett, hogy jogosan kérdezték egyesek, hogy az előző napi sajtótájékoztatóján még normálisan nyilatkozó, kimért szász származású elnöknek vajon elgurultak a pirulái?

Másként nehéz reflektálni erre a tartalmában és stílusában is groteszk megnyilvánulásra, amit Európában kevés magas rangú, felelős politikus enged meg magának. A külföldi megítélésre annyira érzékeny román diplomáciának a barokkos, óvatos, pallérozott stílusát az elnök tegnap sutba dobta. Szakított a román politikumnak azzal a hagyományával, hogy kínosan politikai korrektnek tűnjön még akkor is, ha ordas nacionalista eszmék mellett áll ki. Iohannis megpróbálta utánozni a rendszerváltozás után a politikában és a médiában tucatszámra elszaporodott nacionalista hordószónokokat, akik egy kis magyar akcentussal, egy-két magyar szóval, félanalfabéta módjára próbálják fényezni magukat felébresztve azt a zsigeri nacionalista érzelmeket, amelyek immár száz éve a többségi lakosságban rendszerint újratermelődnek.

A magyarul eddig szinte soha meg nem szólaló, a magyarok felé irányuló gesztusokat görcsösen kerülő Iohannis „jónapotozása”, a magyar akcentust imitáló „peszédézése” olyan dehonesztáló és sértő megnyilvánulás, amely tipikusan a többségi nacionalizmus terméke. Már eddig is sejtettük, hogy Iohannis egy román nemzetbe asszimilálódott szász származású politikus, ezt a róla alkotott képet most mindenképpen meg akarta bennünk erősíteni. Iohannis immár a látszatra sem ad, és a politikai játszma kedvéért meggondolatlanul legfelsőbb állami szintre emelte azt a nacionalista eszmeiséget, amelyet leglátványosabban a román politikában a hírhedt nacionalista pártvezér, a néhai Corneliu Vadim Tudor képviselt. A nagy különbség az, hogy Vadim Tudor csak az elnökjelöltségig vitte, soha nem a román állam legmagasabb funkcióiból okádta a nacionalista gyűlöletet.

Az elnök biztosra ment, a román választók elsöprő többségében vélhetően nagy tetszést aratott. A korábban az elnököt lenácizó, ortodox hithű, dák mítoszokon nevelkedett, zászlóval fekvő és kelő, a látszatnacionalizmus hagyományát megrögzötten ápoló társadalmi réteg szimpátiáját is elhódította tegnapi performanszával. Az elnökről már hosszú ideje gyanítható, hogy a mély állam foglya, amely a viselt dolgai, a kisebbségi származása okán alaposan behálózta. Iohannis elfogadta ezt az alkut 2014-ben, olyan tanácsadókkal vette magát körül, akik szorosan kötődnek a hírszerzések alkotta háttérhatalomhoz. Iohannis az újraválasztását is elsősorban ennek a háttérhatalomnak köszönheti, amely a politikai érdekektől mélyen átitatott korrupcióellenes harccal bedarálta a PSD-t, a szabad pályát így betölthette az egyébként nem túl nagy politikai zseninek számító nagyszebeni volt polgármester.

Az elnök nemzetiségpolitika terén semmit nem mozdított előre. Elfogadta a hírszerzés által sulykolt doktrínát, miszerint a romániai magyarság nemzetbiztonsági veszélyforrást jelent, s ehhez igazította az elnöki hivatal politikáját, amely hangsúlyosan a külpolitika terén nyilvánul meg. Nem véletlen, hogy magyarországi politikusokkal nem találkozott, nem reagált egyetlen magyarországi javaslatra sem, amely az elmúlt időszakban, nem csak a nemzetiségpolitikára, hanem az igen széles lehetőségeket rejtő gazdasági, infrastrukturális, politikai, társadalmi együttműködésre vonatkozott. A hazai magyar kisebbség fele is csak a minimális tiszteletköröket rótta le, de már nem úgy, mint elődje Traian Băsescu, aki rafinált román politikusként kínosan ügyelt a látszatra, hanem a kisebbségek érzékenysége iránt minimális tiszteletet sem mutatva, Iohannis mindenképpen az asszimilált kisebbségi imázsát akarta megerősíteni. Így igyekezett látványosan bizonyítani, hogy ő jó román, aki Romániát egyetlen nemzet, a román nép hazájának tekinti.

A kétezres évek első felében még más szelek fújtak. Az első évtized végén még úgy tűnt, hogy sikerül egyfajta változást előidézni a román belpolitikában. Most már azonban egyértelműen látszik, hogy a 2010-ben megtorpant szemléletváltás fokozatosan a nemzeti kommunizmus idejéből örökölt, de az elmúlt száz évet végigkísérő kisebbségellenes politika restaurációja irányába hatott. Iohannis tegnapi megnyilvánulása ennek a visszarendeződésnek a kiteljesedését jelképezi. Ha analógiákat akarunk keresni, akkor mindenképpen az 1990-es évek elejének nemzeti eszméktől vérgőzös időszakához kell visszatérnünk.

A hivatalos román állampolitika a jelek szerint ezzel bezárt egy kört. Némi reményeket ad, hogy az elnök tegnapi kirohanását a legtöbb pártvezér elítélte és rámutatott helytelenségére. Kérdés, hogy mire lesz ez elég a jövőben... Autonómiastatútumra biztosan nem.