Az autonómia ügyének kimozdítása érdekében a következő lépéseket kellene megtennie a romániai magyar politikai elitnek. Elsősorban vissza kellene nyerni ennek az ügynek a társadalmi megbecsülését. Ma már az autonómia oda jutott, hogy a választók nagy része mosolyogva vagy csalódottan legyint, hogy ez megint csak politikai nagyotmondás, amiből semmi nem lesz. Nem csoda, hogy ezt érzi az állampolgár, hiszen lassan harminc éve csak beszélünk egy homályos autonómiafogalomról, amit senki nem határozott meg pontosan, hogy mi az, mit lehet remélni az autonómiától, miben fogja könnyíteni, nehezíteni az életünket, milyen kollektív és egyéni élethelyzetekre jelenthet megoldást.
Azt is tudjuk, hogy a jelenlegi alkotmányos keretek között a kollektív kisebbségi jogok gyakorlására aligha nyílik lehetőség, ezért elsősorban a román társadalmat kell meggyőzni az autonómia hasznosságáról. Ehhez olyan hatékony kommunikációs stratégia kell, amivel egyelőre a romániai magyarság nem rendelkezik. Jó ötlet erről vitát kezdeményezni a románokkal, ez a szándék benne is van a dokumentumban, de kérdéses, hogy mi lesz egy ilyen párbeszédből mindaddig, amíg a romániai magyarság nem rendelkezik azokkal a hiteles, román közeg által elfogadott kommunikátorokkal, akik lefolytatnánk ezt az eszmecserét, társadalmi meggyőzést. Ezen a terülten tehát bőven van tennivaló, egyedül ebben a tekintetben mutat előre a dokumentum.
Amint utaltam rá, 2018-ban a magyar társadalommal is párbeszédet kell folytatni az autonómiáról, nem elég politikai nyilatkozatokban általános elveket leszögezni. Az autonómia nem fog valahonnan fentről az ölünkbe pottyanni. A politikusoknak vállalniuk kell azt a kockázatot, hogy elmagyarázzák választóiknak azt is, ha esetleg a romániai magyarság még nem érett meg az autonómiára. Az önrendelkezéshez ugyanis munkaképes, jól felkészült, alapos jogi, gazdasági, műszaki ismeretekkel, román nyelvtudással felvértezett egyedekre – egyszóval magasan képzett társadalomra – van szükség, akik ha nem is politikusok, de mikroközösségekben képesek elindítani a különböző helyi autonóm közösségek önszerveződését. Számos olyan szolgáltatásra lenne szüksége a romániai magyar társadalomnak, amelyeknek a biztosítása civil önszerveződés útján megoldható lenne. Azt is ki kell mondani, hogy a romániai magyar közösség általános iskolai képzettsége – a román társadaloméhoz hasonlóan – igencsak hiányos a nyugat-európaiakéhoz képest, márpedig egy közösség csak akkor tud autonóm lenni és magasabb életszínvonalat teremteni, ha egyedeinek jelentős része képzett, és képes reagálni a gyorsan változó technikai forradalom kihívásaira.
Mentalitásváltásra is szükség van, hiszen a kishitűség sem visz semmire. A problémák, a hiányosságok leltározása nem szabad senkit sem elbátortalanítson attól, hogy megvalósítsa a társadalom számára hasznos elképzelését. Az ilyen „lesújtó” leltárra azért van szükség, hogy világosan lássuk, kikre lehet számítani, hogyan lehetne növelni a társadalmi szerveződési munkába bevethető egyedek számát, melyek a reális célok, amelyeket kitűzhetünk magunk elé, hogy aztán ne lovaljuk bele magunkat a frusztrációt végtelenségig reprodukáló illúziókba.
Le kell számolni azzal a tévhittel is, hogy az autonómiához vagy egyéb fontos célokhoz ki kell várni az ideális körülményeket. Ezek soha nem fognak létezni, ha mi nem teremtjük meg magunknak. Mindig könnyebb megmagyarázni azt, hogy valamit miért nem teszünk meg, minthogy kigondoljuk, milyen stratégiával, milyen konkrét lépések útján valósíthatjuk meg. Ezek olyan általános életviteli szabályok, amelyek a hangzatos autonómiaküzdelemre is érvényesek.
A romániai magyar társadalom közösségként sokat veszíttet erejéből az elmúlt bő egy évtizedben, mivel jelentősen lazultak a családi és közösségi kötelékek, amelyek sokkal szilárdabbak voltak a határok megnyílása előtt. Kezd hiánycikké válni az olyan közösségi élmény, amely értelmet ad a közösségi létnek. A magas és népi kultúra megélése egyaránt visszaszorulóban van, a tanulás társadalmi megbecsülése is alacsony, ami mind ellentétben áll azzal, ami a világban történik. A közösségi bizalom és szolidaritás is mélyponton van, s mindezzel párhuzamosan növekszik a kiábrándultság, az apátia. A politikumnak nagyon sok tennivalója akad ebből a szempontból, és azt is ki kell mondania, hogy nem lehet úgy közösséget és társadalmat építeni, hogy a romániai magyarok jelentős része kizárja magát abból a kulturális-nyelvi társadalmi környezetből, amelybe a sors rendelte. Ez a befele vagy túlzott Magyarország fele fordulás nem fog minket közösségként szimpatikusabbá tenni a románok előtt, akiket ugye, meg kell győznünk az autonómia hasznosságáról.
