„A magyar állam az erdélyi magyar sajtót pofátlanul eurómilliókkal támogatja, és Orbán Viktornak tökéletes eszközei vannak a romániai magyarok manipulálására… A kolozsvári magyar sajtó annyira gyenge, gyáva és bárgyú, hogy biztos vagyok benne, hat hónap alatt új termékemmel lekörözöm őket… A kolozsvári magyar sajtósok fásultak és sokan vannak, a szerkesztők az utóbbi két évtizedben egyetlen oknyomozó riportot sem írtak. Naponta csak holmi kultúrát, esemény-beszámolókat, a múlt személyiségeinek emlékét, kevés aktualitást csepegtetnek…Minden kolozsvári magyar sajtós sörözés közben szidja Orbánt, de a magyar kormánytól kapnak fizetést… A magyar sajtó számára nem létezik ingatlancirkusz, nincsenek hibák a Boc–Tişe közigazgatásban, számukra Kolozsváron ismeretlenek a hiányosságok...Engem nem érdekel a kolozsvári magyarok előítélete, amely nem bírja elviselni azt, hogy magyar kiadványt román tulajdonos vezessen…”
Hatásvadász sorok ezek egy olyan embertől, aki helyi sajtómágnásként régóta kacérkodik a kolozsvári polgármesteri tisztség elnyerésével, és ennek érdekében semmilyen eszköztől nem riad vissza. Egyetlen szépséghibája van a dolognak: hogy ezek az állítások távolról sem igazak. Itt visszaköszön a gyakran alkalmazott, de rövid életűnek bizonyuló recept: nem baj, ha a hír nem igaz, csak minél többen vegyék, „lájkolják”. Ezt a vádiratot románul írták - románoknak. Az elindított újszülött sajtótermék rendeltetése pedig egyértelmű: többnyire kiagyalt szenzációhajhász, minél véresebb bulvár(ál)hírek tálalásával olyan tömegeket bunkósító szolgáltatást nyújtani, amely enyhén szólva megoszt, figyelmet terel el, nemzetiségközi ellenséges hangulatot szít. Ezután magyarul is.
A bumeráng útjára indult, de előrevetíthető pályájának eredménye: nem talál célba, legfeljebb elindítóján fog csattanni. Meg azokon, akik a háttérből Alexát erre a kampányfegyver alkalmazására biztatták. Nem hiszem, hogy a kolozsvári magyarokat ki kell kioktatni, hogy mi szükséges számukra, minek a „fogyasztása” az üdvös. És tudja ezt a hozzájuk igazodó „gyenge, gyáva, bárgyú” kolozsvári magyar sajtó is. Amely teszi a dolgát úgy, ahogyan azt kisebbségiként lehet, ahogy a hazai élet- és munkafeltételek megengedik. És ahogyan azt olvasóközönsége elvárja tőle. Mert kisebbségi magyarokként nekünk másképpen, más szögből kell tükröznünk a romániai viszonyokat, nálunk ezért rendszerint más a főhír, a „hedlájn”, más dolgok fájnak. Folyamatosan szembesülnünk kell a románok részéről egyre palástolatlanabbul érvényesülő kettősmércével. Azzal, hogy amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek. Kötve hiszem, hogy a románok által magyar újságot csinálók ezt kellőképpen felfognák, átéreznék, tennének ellene. Hát ennyit a mi gyengeségünkről, gyávaságunkról, bárgyúságunkról. Mellesleg az empátia, a megértési szándék megkívánja, hogy mindenki legyen képes beleképzelni magát a másik bőrébe, és úgy kerekíteni ki saját nézeteit.
Szóval a bumeráng elindult. Amit stílusosabban, magyarabb változatban – hiszen ezt a nyelvet illene ismernie az új sajtótermék gyártójának – úgy is aposztrofálhatunk, hogy „a nehéz kő elindult, ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál meg.” Mi előre tudjuk a választ. A szándékot pedig nem tudjuk díjazni.
