Sajtónk, a hazai –főképp a többségi –, újra vizsgázott: felszínességből, szakmaiatlanságból és erkölcsi tartásból egyaránt. Egyrészt szegénységi bizonyítvány, hogy egyetlen hazai médiamunkás volt kint Ljubljanában, egy Romániát is érintő világversenyen; a helyszín tudvalevőleg nem a Világvég utca tájékán keresendő. Másfelől, ha elindul a cunami, és egymásra licitálva, lihegve csócsálják szét a sztorit, amiről közben kiderül, hogy kétes, homályos, balladásan töredezett, akkor már egyértelmű, hogy itt nem a tájékoztatás, a tisztázás a cél. Ahogyan Csoma Botondot körbevették a parlamentben mindenféle mikrofonokkal felszerelt egyének (újságíróknak azért nem tudnám nevezni), és egymás, meg a képviselő szavába vágva ad-hoc bírálóbizottsággá fejlődtek fel, ez a kép ugyancsak lehangoló volt. Nem most szembesülök első ízben ezzel a helyzettel: ha valami „rendkívüli” történik, a parlamentbe akkreditált sajtóképviselők (ismétlem, nem újságírók!!!) hada csaknem hisztérizált állapotban rohanja le a célszemélyt és harsányan, agresszíven, jórészt összefüggéstelen kérdésáradattal brillírozik. Teszik ezt úgy, hogy a megkérdezett egyáltalán nem, vagy csak alig érti, amit mondanak, a néző sem tud eligazodni a hangzavarban. Gyanítom, a riporternek kinevezett személyek a legkevésbé vonhatók felelősségre; szinte kivétel nélkül nemrég kerültek a szerkesztőséghez, ahol a minimális eligazítást is megspórolva terepmunkára osztották be őket, most éppen a Nép Házába. Idővel egyeseknek közülük lesz fogalmuk arról, hogy mi az, hogy parlament, talán még a házszabályzatot is elolvassák átlósan, megszerzik egy-két jól informált alkalmazott mobilszámát, hogy első kézből értesüljenek dolgokról. Közben meg a rovatvezetők utasítják őket, témát és kérdést szolgálnak-súgnak. És itt a gond lényege: ha ilyen instrukciókkal látják el a terepen teljesítő embereiket, vajon mi lehet bent a szerkesztőségben. Olyasmi, aminek semmi köze szakmához, sajtóetikához, egyáltalán realitáshoz.
Magával a történettel kapcsolatban pedig távirati stílusban és technikai-logikai megközelítésben két, szerintem sokat sejtető részletre utalnék: a hazai szakszövetség május 24-re tűzte ki az esetet tárgyaló testületének ülését. Ha a dolog egyértelmű, ha a törvények és rendelkezések szintén világosak, akkor miért kell több mint tíz napot várni a döntéssel? Hasonló helyzetekben minden intézménynek az a jól felfogott célja, hogy mihamarabb pont kerüljön az ügy végére. Egyrészt jelzi ezzel, hogy nem vacakol és hatékonyan működik, másfelől meg tudatában van annak, hogy minden egyes nap, amely bizonytalanságban, találgatásokra okot adó hangulatban telik el, erodálja az intézmény, egyesület, klub stb. hírnevét. A Román Olimpiai Bizottság ennél egy fokkal furfangosabb testcselhez folyamodott: az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordult, hogy az ott megfogalmazott véleménnyel takarózzon, vagy támadjon, viszont ha a Tanács salamoni döntést hoz, akkor arra hivatkozva „vonogathatja a vállát”. Szóval, ismétlem, a fülsértő hőzöngés után gyanús ez a bőven kimért „hatásszünet”, halogatós és oldalra passzolós fordulat…
