Emberséges, tisztelettudó, segítőkész. Könnyű ezekkel a szavakkal dobálózni, de még könnyebb magunkat ilyen jelzőkkel illetni. A közösségi portálok is dugig vannak elgondolkodtató idézetekkel arról, hogy mennyire fontos a szeretet, az egymás iránti tisztelet, és hogy minden ember egyenlő, ezt pedig valamennyien szívesen osztják meg, hogy másokkal is tudassák, ők aztán rendelkeznek ezekkel az értékekkel. Ezzel nem is lenne semmi gond, ha ezek a gondolatok nemcsak a megosztás erejéig maradnának az emberekben, mert mást jelent valamit hirdetni és ugyancsak mást jelent ahhoz méltóan viselkedni, hiszen utóbbi nélkül hiába a nagy szavak, azok tartalma üresen marad. Az utóbbi hetek történései sajnos azt bizonyítják, hogy ezeket a nemes gondolatokat pillanatok alatt könnyen felváltják a gyűlöletkeltő, uszító, emberhez méltatlan szövegek.
Valamennyiünkhöz már biztosan eljutottak a hírek államelnökünk, Klaus Iohannis beszédéről, ahol sértően és diszkriminatívan beszél a romániai magyarságról. Valószínű, hogy az államfőhoz nem jutnak el az interneten terjengő bölcs idézetek, mert ha máshonnan nem is volt lehetősége megtanulni, legalább ezekből olvashatott volna valamit a tiszteletről.
Ha másban nem is sikerült, de abban ,jó példát’’ mutatott, hogy ha valakinek gúnyolódni van kedve, akkor még a nyelvtanulás is könnyebben megy. Persze az is lehet, hogy csak a Google fordítóba pötyögött be valamit és így lett a Bună ziua, PSD!-ből Jo napot kivanok, peszede!, de a hatás kedvéért ennyit is elég volt bemagolni.
Ez a megnyilvánulás nem csak politikusok között váltott ki vitákat. Az eddig sem túl fényes román-magyar viszonyt most még jobban a földbe döngölte, arról nem is beszélve, hogy felkeltette a román emberekben az eddig sem annyira eltitkolt, magyarok iránti rosszindulatot. Azzal, hogy ő államfői címében ilyet megengedett magának, egyúttal legalizált minden sértést és szóbeli bántalmazást, ami a romániai magyarságot érheti.
Mivel a jelenlegi bezártság miatt a közösségi portálok azok a helyek, ahol az emberek közel az egész napot töltik, ugyanez vált most a gyűlöletkifejezés központjává is. Elég volt néhány mondat egyetlen embertől ahhoz, hogy eltűnjenek a nemes gondolatokról szóló írások, az értékek, amelyek állítólag mindenkiben ott vannak, helyüket pedig magyargyűlölő szövegek és képek vették át. Fájó azt olvasni, hogy csak egy ,,láda szemétnek’’ neveznek bennünket, amit ki kell dobni az országból, képekkel illusztrálják, hova kellene bennünket elásni, és egyéb utasításokat is adnak, hogy hova tegyük a jelképeinket. Olyat is láttam, akinek Iohannis beszédétől annyira fejébe szállt a nemzeti öntudat, hogy idő közben rájött arra, hogy igazából Debrecen is román föld, ezért vissza kell azt követelni.
Félelmetes olyan országban élni, ahol nemcsak semmibe veszik és gúnyolják az anyanyelvünket, a kultúránkat, hanem olyan megnyilvánulásokkal kell szembenéznünk, amelyek akár még veszélyesek is lehetnek. Felmerül a kérdés: az, aki képes leírni, vagy bármilyen módon sugalmazni, hogy embereket kellene elásni, talán nem áll messze attól sem, hogy megtegye azt?
Sajnálatos, hogy a román nép bennünk, magyarokban látja az ellenségét. Sajnálatos, hogy teherként kell megélni két nemzet együttélését, hogy a gyűlölet, a folyamatos ellenségeskedés helyett lehetőség sincs arra, hogy ebből az együttélésből kihozhassuk annak a szépségét, hogy megismerhetünk egy másik nyelvet, egy másik kultúrát. Tisztában kellene lenni azzal, hogy elsősorban emberek vagyunk, akik nem jobbak, nem rosszabbak a másiknál. Akiknek egyformán fontos az a hagyaték, amit szeretett őseiktől kaptak; a sajátos motívumok, hagyományok, az ünnepek, a dalok és legfőképpen a nyelv, amit mindenki attól tanult meg, aki számára a legszentebb: az anyjától, a családtól. Ezek mind olyan értékek, amelyek egy népet, egy nemzetet jellemeznek. Ezekből tudjuk mindannyian, hogy hova tartozunk.
Tisztelet az összes kivételnek, akik nem fordulnak ki önmagukból néhány gyűlöletre buzdító mondat miatt, és továbbra is képesek velünk együtt élni anélkül, hogy ellenségnek néznének bennünket.
