„Reményvesztetten álltam, szinte még gyermekként egy börtönfolyosón”

A börtön

(Részlet)

Azt az éjszakát senkinek sem kívánom. Arra kérem a gondviselő Istent, hogy minden embert mentesítsen az ilyen érzésektől és élményektől. Amikor az ember 18 évesen a szerelemre és fiatalos lendületre vágyik, s szembevágják vele, hogy ártatlanul 15 év börtönt kell elviselnie, de ezek után sem lehet nyugodt, mert még 10 év polgári jogoktól való megvonás következik, bárki legyen a talpán, aki azt lelki józansággal és reménységgel kibírja. S hogy az emberi agy vagy gondolat milyen óriási távolságokat, színeket, képeket tud pillanatok alatt összerakni, s mindezek törtrésze alatt a halálát is megtapasztalni, csak az tudja átélni, és ebbe bele nem roskadni, aki nagyon derűlátó s hívő Istenben. A szememet sem tudtam ezen az éjszakán lehunyni. Kezdtem a dolgaimat, és ez alatt egész életemet számba venni. Az első tudatos édesanyai csóktól kezdve Nusika figyelmeztető csókjáig, s a tanulmányaimtól a gyermekversikékig, amelyek mind-mind betódultak a tudatomba. Kezdtem az életem dolgait elemezni és osztályozni. Melyek azok, amelyektől nem válok meg semmi esetre sem, s melyektől kell elbúcsúznom, ha ezt túl akarom élni. Kemény elhatározással gyomláltam ki magamból az azokhoz a dolgokhoz fűződő reményt is, amelyek nem segítettek, hanem inkább hátráltattak, hogy ezt a megpróbáltatást túléljem. Így irtottam ki magamból a vidám szabad élet vágyát. Megszűnt létezni a kolozsvári Sétatér, ahol oly sokat kacagva sétáltam. Megszűntek a bálok, a táncesték, amelyekre oly szívesen jártam addig. Elhalványodtak és megszűntek bennem a vidám csacsogások, a barátok arca, a lányok mosolya. A semmibe veszett a kollégák sokszor elismerő és mégis irigykedő pillantása, s ami a legfontosabb: az életpálya, amelyben annyira reménykedtem addig. Az volt ugyanis a tervem, hogy szülőfalum lelkésze legyek édesapám után. Mindez a semmibe foszlott szét, alig egy éjszaka lelki gyötrődése alatt. 

Kelemen Csongor

Egyik legkeményebb gyötrődés az volt, amikor tudatosan szakítanom kellett lelkemben azzal a lánnyal, aki addigra oly sokat jelentett számomra, s úgy láttam, hogy hasonlóan érzett ő is irántam. Azt a kegyetlen lelki és érzelmi fájdalmat nem tudom szavakba önteni, nem tudom semmihez sem hasonlítani. Hogy tiltod meg a fának, hogy ne susogjon a szélben, hogy tiltod meg a búzamezőnek, hogy ne legyen hulláma, hogy hallgattatod el a kakukkmadarat, hogy ne énekeljen?! Hogy lehet ezt a kegyetlen érzést és megalázást egy 18 éves gyermekembernek elviselnie, hogy meg ne bolonduljon?

Emellett még az édesapám is ott volt. Ő, aki világéletében nagyon egyenes ember volt, most összetörött. Nem elég, hogy hamis tanúzással, aljas, megalapozatlan vádakkal elszakították a családjától, egyházközségétől, egyházától, amelynek külön-külön és együttesen is irányítója, vezetője volt, látnia kellett azt is, hogy a fia is (gondolhatta, hogy éppen miatta) börtönbe került. Belezuhant egy olyan pokolba, amelynek létezésében eddig nem hitt. Ezt csak itt, nálunk, a mi országunkban lehetett ennyire és ilyen formában megtenni. Ez volt az emberiség történelmének legembertelenebb s legaljasabb úrhatnámvágya, a társadalom aljának, vagyis azoknak az embereknek, akiket addig éppen gazemberségük miatt nézett le a közösség, és zárt ki magából. Nálunk ezekre az egyénekre épült a kommunizmus. Ilyen gondolatok között telt el az éjszaka, majd szép lassan virradni kezdett. Ezt onnan tudtam, hogy elkezdődött a járkálás, a csattogás a folyosón. Érkeztek az altisztek, kopogtak a csizmák, zörögtek a kulcsok, és megkezdődött a kiabálás. A kínzó cellák világa is kezdett távolodni. Összegyűjtöttek mindünket, akiknek lejárt a tárgyalása, s ítélet alatt voltak. Kitoloncoltak az udvarra, ahol várt ránk a rabszállító autó, és ebbe bezsúfolták az egészünket. Úgy kellett állnunk az autóban, mint a heringek a konzerves dobozban, talán egy tűt sem lehetett volna leejteni. Átszállítottak minket a vásárhelyi börtönbe. Itt az udvaron megkaptuk a csíkos rabruhát, amely mellé megjegyzésként annyit, hogy ez lesz az egyetlen ruha a 15 év alatt, amit viselhetünk, úgy vigyázzunk tehát rá. Mindezek után szétosztottak a különböző cellákba. Reménykedtem, hogy egy cellába kerülök az édesapámmal, de nem így történt. Én a 2-es cellába kerültem.

Reményvesztetten álltam, szinte még gyermekként egy igazi börtönfolyosón, ahol jobbról, balról megvasalt vastag cserefa ajtók voltak, amelyeken szemmagasságban volt egy négyszögletű lyuk, lappanccsal lezárva. Két vastag vas tolózár biztosította az ajtót. Amikor kinyílt a lakat, elhúzták a két tolózárat, nyikorogva kitárult a cella ajtaja, és szembekerült velem annak belseje. Hátulról nagy lökést kaptam, s szinte bezuhantam a cellába. Utánam nagy csattanással csapódott be az ajtó. Halálra rémülten álltam. Pár perc után kezdtem felmérni az „úri lakosztályt”, amit kisorsoltak nekem. Úgy két és félszer nagyobb volt, mint a securitatés cella. Öt, embernek alig nevezhető személy állt velem szemben sorban, és várták, hogy megszólaljak. Szemem kezdte megszokni a cella világosságát. Létezett ugyan ablak is, de az a kis ablakforma, ami a falon állt, vaslemezekkel le volt zsaluzva. Társaim később mondták el, ez azért van, hogy ne lehessen belátni, illetve ne lehessen kintről semmit se bejuttatni, ugyanakkor ne tudjunk kilátni se, hogy a szabad élet ne csábítsa az elítélteket. Az ablak alig egy méter magas, hatvan centi széles, falba szerelt nyílás volt, háromszor hármas négyszögű vasráccsal. Ez elé volt ráhegesztve alulról felfelé a vaslapokból összeállított zsalu.

A cellákban hat ágy volt, három-három egymásra téve. Persze az alsó ágyak mind foglaltak voltak, a régebbi rabok már elfoglalták azokat. Így csak a felső ágy maradt nekem. A hideg is kirázott, amikor szembenéztem az ággyal. A vasrostélyost valami gubancnak kinéző „surgyé”, otthon seggpárnának sem használható párna egészítette ki. Nem tudtam megállapítani a lepedő színét, és a lópokróc színe sem volt egyértelmű. Ugyanakkor volt két egyforma dézsa, mind a kettőn deszkafedő. Később elmondták, hogy az egyik a vizes dézsa, ezen egy alumíniumcsupor állt, a másik meg a klotyó, amelyet minden reggel ki kellett önteni a mosdóban, az egyik rácsos kanálistetőn.

Amikor a szemem hozzászokott a félhomályhoz és a szaghoz, ami ott uralkodott, kezdtünk bemutatkozni. Mivel én voltam az új rab, magam kezdtem a beszédet, hogy ki vagyok, s mit keresek ez „úri lakosztályban”. Azt is elmondtam, hogy mivel ítéltek el, és mennyit kaptam. Tettem ezt azért, hogy szűnjön a félelmem s az ijedtségem. Mire a mondókámat befejeztem, megszűnt a horgasinam remegése. Így kezdődött a börtönéletem, amelybe bele kellett szoknom.

Hogy mi a börtön? Egyáltalán nem az, amit az ember a filmekben látott vagy lát a napjainkban. A börtön világát, mint minden egyebet, az emberek egyéniségüknek megfelelően élik meg és értékelik. Mindenkinek más és más a véleménye a börtönről. Ez különösen igaz azokra, akiknek el is kellett szenvedniük azt. Volt, aki nem bírta az éhséget, más a szomjúságot, a harmadik a kiszolgáltatottságot, a negyedik a mosdatlanságot, a bűzt, amit terjesztettünk, az ötödik a bolhák, a tetűk, a rüh jelenlétét, a hatodik az egymásrautaltságot, a hetedik a semmittevést, a nyolcadik az állati sorsot, amelyben részesültünk. Isten se tudja szerintem, hogy mi minden fájdalmat és szenvedést kellett napról napra megélni. Éppen ezért megpróbálom úgy leírni a börtönt, ahogyan azt én megéltem, egészen tárgyilagosan, amilyen az valójában volt.

A mindennapi börtönprogram a következő volt: reggel 6 órakor kellett kelni, ágyvetés és öltözés. Jól lehetett hallani, ahogy közelednek az őrök, mert hallatszott a tolózárak csattogása. Csattogtak és nyikorogtak az ajtók. Ekkor jött meg az őrváltás és az új őrök, akik minden reggel mindent ellenőriztek. Egy hosszú nyelű fakalapáccsal végigdöngették az ablakrácsokat, hogy valahogyan nem fűrészeltük-e el. Amikor ez megvolt, jött a reggeli. Ez abból állt, hogy egy hosszú nyélre erősített konzervesdobozzal, amit „poloniknak” hívtak, egy alumíniumedénybe valami híg löttyöt löttyintettek, és egy alumíniumcsuporban cikóriakávénak kinéző teát adtak. Hogy ebben a kávéban mi volt, azt soha nem tudtam meg. Gondolom, sok brómot tettek bele, hogy ne menjünk egymásnak a bezártságban se pszichikailag, se szexuálisan. Kis idő múlva érkeztek az edényekért.

Amikor a reggeli lejárt, jött a mosakodás. Az egy-egy cellába bezártakat rendre vitték ki egy hevenyészett mosdóba, ahol ki tudtuk önteni a „gildát” – így hívták azt a dézsát, amit vécézésre használhattunk, a másik cseberbe pedig friss vizet engedtünk. Amikor megmosakodtunk, fogtuk a két csebret, és visszamentünk a cellába. Ezután kezdődött a vizit. Amikor kinyílt az ajtó, fel kellett sorakozzunk, mert érkezett a börtönparancsnok. Akkor még lehetett magyarul jelenteni, a parancsnok is magyar ember volt. Románul nem tudtuk volna megtenni, mert nem tudott egyikünk se románul. Ekkor minden cella felelőse jelentést kellett tegyen a parancsnoknak. Utána sétálni vittek bennünket. Mint valami labirintusban, kinti cellák voltak az udvaron, olyan 5 × 10 méter nagyságban, több is. Hol ide, hol oda rendeltek sétára, soha nem ugyanoda egymásután két alkalommal. Nem volt ebben semmi rendszer. Gondolom, a kísérő altisztek osztották be maguk között minden reggel. Itt körbe kellett sétálni, leszegett fejjel, nem volt szabad beszélgetni, átkiabálni a falon vagy mást csinálni. Ha valaki ezt megszegte, ott állt a falakon mindig egy őr, ahonnan mindent belátott, illetve mindent hallott, s a szabálysértőt külön zárkába vitték. Körülbelül húsz percet sétálhattunk, majd visszavittek a cellába.

Időben nem tűnik soknak, amit reggel 6-tól csináltunk, amíg azonban ezt minden cella végigcsinálta, sok idő eltelt. Ezek után várhattuk az ebédet. Azóta sem tudom, hogy mi mindent ettünk meg ott. Talán ha úgy nevezném, ahogyan azt ott egymásnak mondtuk: „Petőfi-­leves” és „Zilahi-második”, ez volt a választék minden napra. Azaz „Minek nevezzelek?” leves és „Valamit visz a víz” második. Mindkettőt egyszerűbb volna egy szóval illetni: „vájlinglé”. Miután bekanalaztuk azt az ízetlen valamit, és az edényeket elvitték – nem hagytak nálunk semmit, ami az alumíniumnál keményebb lehetett volna, nehogy kést, szúró- vagy vágóeszközt csinálhassunk belőle –, nem zavartak bennünket este 6 óráig. Hacsak a „caraliu” (így hívták az őrt) nem észlelt valami szokatlan dolgot, hangot vagy bármi mást, ami nem illett a megszokott eseményekhez. Ilyenkor leskelődött az ajtólyukon, vagy bejött, és felforgatta az egész cellát. Tudni kell, hogy napközben nem volt szabad az ágyon végigfeküdni vagy aludni. Tilos volt az ablak párkányához felmászni, onnan leskelődni vagy valakivel a kintiek közül beszélgetni. Nem volt szabad kikiabálni vagy bármilyen más jelet adni, hangosabban beszélni, dobolni, énekelni. Amit tehettünk, esetleg egész nap az alsó ágyon üldögélni, vagy azon a néhány lépésnyi helyen, ami megmaradt a két ágy között, sétálgatni. Még az a szerencse, hogy a gondolkodást nem tudták megtiltani. Ez így ment napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. Ezt a változatlan lelki terrort nehezen lehetett elviselni. Különösen azoknak az elítélteknek, akiknek nem volt a szabad életben sok élményük, emlékük. Az egyetlen szórakozás, kellemesebb időtöltés az volt, amikor suttogó hangon valamelyikünk elkezdett mesélni. És akkor a többiek beleélték magukat a mesébe, mintha velük történne meg abban a pillanatban a dolog.

El kell mondanom, hogy a börtön alatt nagyon sok emberrel találkoztam. Ezek a társadalom különböző rétegeiből kerültek oda. Voltak ott miniszterek, állami tisztviselők, ügyvédek, tanárok, színészek, orvosok, gyógyszerészek, lelkészek és kétkezi munkások, valamint még sokan mások, akikre az állambiztonság kivetette a hálóját. Sajnos azonban keveseknek volt sok mesélnivalójuk az életükből, vagy talán nem volt meg hozzá a tehetségük, hogy az élményeiket el tudják színesen mondani. Az ilyen egyhangúságba bezárt embercsoportnak éppen az volt a legnagyobb lehetősége, a szabadság ízének a megélése, ha valami szépet, kellemeset, lélekhez szólót hallott, s abba bele tudta magát képzelni. Mert az, hogy születtem itt vagy ott, iskolába jártam, ilyen-olyan eredményt értem el, elvittek katonának, megnősültem, és a munka volt az életem, majd jöttek a gyermekek, az elítélés és a börtön... nos, ez az alaptörténet mindenikünk sajátja volt. Azonban egy-egy gyermekkori csínytevés, serdülőkori félrelépés, egy-egy jól vagy rosszul sikerült udvarlás pillanata, lányszöktetés, Isten tudja, hány és hány férfitörténet, ezek voltak azok, amelyeket szívesen hallgattunk, s éltük bele magunkat. Minden mese után egyre színesebben képzeltük el a történetet, mindenki a saját elképzelése szerint. Nekem azzal volt szerencsém, hogy szívesen és sokat tudtam mesélni. Hónapokon keresztül, sokszor megismételve egy-egy történetet, ismertettem az életemet, a csínytevéseimet társaimnak, hisz sok szép emlékem volt. Aztán ott voltak a színházi előadások, amelyeket Kolozsváron láttam. Vagy az általam olvasott sok regény és film, amelyeket volt szerencsém megnézni. Így volt alapja is, hogy szép színesen tudtam elmesélni az élményeimet a börtöntársaimnak. Ugyanakkor én is újra meg újra átéltem ezeket az élményeket, és szárnyalni tudott a lelkem a börtön falain túlra. Ez idő alatt nem kínzott egyéb borús gondolat. Tudom, hogy valaki mesélni tudjon, arra születni kell. Kell egy kis bátorság és rátermettség, hogy el tudd mondani a gondolataidat vagy az érzéseidet, s mindezt élvezhetően tudd előadni.

Aztán egyéb érdekes dolgot is lehetett a börtönben csinálni. Ha volt valaki a cellában, aki valamilyen idegen nyelvet ismert, akkor törekedtünk minél több ismeretlen kifejezést megtanulni, és azon a nyelven beszélni. Ezt úgy oldottuk meg, hogy a mosószappandarabot megnyálaztuk, s egy kis darab fával belekarcoltuk a szappanba az idegen szót, amit meg akartunk tanulni. Amikor már megtanultuk, akkor lemostuk, és újat írtunk rá. Emellett nekifogtunk morzejeleket tanulni. Órákon keresztül kopogtattunk a nagy csendben, hogy a „caraliu” meg ne hallja, s azért büntetést ne kapjunk. Ennek köszönhetően tudtuk meg, hogy a szomszédos cellákban kik vannak, és ha új rabok jöttek, milyen híreket hoztak a szabad világból. Ezt úgy lehetett megtenni, hogy a pléhkannát rátettük a falra, a kanna fenekére pedig rátapasztottuk a fülünket, így jól lehetett hallani, hogy a szomszédos cellában mit kopognak rá a falra. Nekem talán ez a dolog kicsit könnyebben ment, mert Brassóban, a gimnáziumban rádiós önképzőkörre jártam, így már volt alapismeretem a morzézásról. Létezett még egy nagyon veszélyes dolog, amiért a legnagyobb büntetést mérték ki, ha rájöttek vagy megfogtak benne. Többször is megtettem, azért tudom. Fel-felkapaszkodtam az ablak rácsára, s mivel kisebb termetű voltam, a fejem is kifért a rácsok között. Ilyenkor megkértem a társaimat, úgy sétáljanak, hogy állják el az ajtón levő lyukat, ha az őr benéz, akkor ne lásson meg. Ilyenkor párszor volt szerencsém látni az édesapámat, amikor sétálni vitték vagy mosakodni. Hála a morzézásnak, egy idő után tudtuk, hogy melyik cella következik.

A szomszédos cellába került egy görgényszentimrei lány, Kohl Klára. Ezt is a morze segítségével tudtam meg. Ő hét évet kapott valamilyen mondvacsinált hibáért. Őt is innen lestem meg. Gyönyörű, térdig érő, vastag haja volt. Az egyik nap valaki szólított az ablak alatt. Halkan, hogy más ne figyeljen fel rá. Felmásztam az ablakra, s egy közjogi rabot láttam, aki ott sepregetett. Elmondta, sokat keresett és hallgatózott, hogy megtudja, hol vagyunk az édesapámmal. Ő annak az Egyed Józsefnek („Gyapjas” Jóska) a fia volt, aki annyi szemét hazugságot mondott édesapám perén az apámról. Azt mondta, hogy szeretne segíteni rajtam. Ugyanis nagyon szégyelli magát azért, amit az apja velünk tett. Elmondta, hogy a mosdó bejáratánál pokrócokat helyeztek el. Fentről lefelé a negyedik pokróc alatt van tíz szál cigaretta, és amikor megyünk mosakodni, vegyem ki. A cigaretta a börtönben többet ért minden valutánál. Ameddig ott volt a börtön udvarán, így segített rajtam. Egyik nap nagy dörömbölés volt a zsalugáteren. Hát Istenem, begurult az ablakon egy egész kenyér, amelyből egy cikk ki volt vágva, a kivágott rész pedig megtöltve marmeládéval. Ezután nem hallottam róla többet. Vagy megfogták valami hasonló dologgal, vagy áthelyezték egy másik szárnyba.

Április közepén volt az újratárgyalása az ügyünknek. Ennek eredményét pár napon belül hozták is. E szerint, amit alá kellett helyben írni, végleg a börtön lakói lettünk. Most már kérvényezhettük, hogy valahová munkába vigyenek. Ezeket a papírokat is aláíratták velünk. Ha akkor tudtuk volna, hogy milyen munkahelyet szántak nekünk, nem írjuk alá a kérvényt. Teltek a napok egy-egy rabcserével, egyeseket elvittek tanúnak, mások ügyét újratárgyalták vagy kihallgatásra elszállították, és nem hozták vissza őket a cellába. Így, ha késéssel is, de a hírek eljutottak hozzánk, új ismeretségeket kötöttünk, s változott a mindennapok egyhangúsága. Az új cellatársaktól, valamint a morzézásnak köszönhetően olyan hírek kezdtek szállingózni, hogy készül egy nagy szállítmány valahová. Úgy június közepe felé egy nagy cellába összegyűjtöttek vagy ötven elítéltet. Ez már nagyon úgy nézett ki, hogy készítenek munkára. Ennek az összevonásnak köszönhetően kerültem össze édesapámmal is. Azokat a perceket, órákat nem lehet emberi szavakkal leírni, elmondani, amit akkor és ott éreztünk édesapámmal, amikor végre egymás karjaiba omolhattunk. Több ezer könyvet megírhattunk volna, annyi mondanivalónk volt, és csak hallgattunk, mert nem tudtunk megszólalni sem. Édesapámban nagy volt a lelkiismeret-furdalás, hogy miatta kerültem bele ebbe a kálváriába. Aztán hosszú órák, napok teltek el, ameddig a sok ismeretlenből minden képkocka a helyére került. Július közepéig így teltek a napjaink.

Egyik reggel nagy sürgés-forgás közepette az egész cella rabjait kivitték az udvarra. Mindenkinek a kezébe adták a három napra szóló ételcsomagot, és felparancsoltak egy rabszállító autóba. Ezen nem volt ablak, levegő csak az autó tetején egy forgórendszeren keresztül érkezett. Úgy lábon állva addig préseltek be az autóba, amíg az ajtaját be lehetett csukni. Körülbelül délelőtt 9 órakor indult el velünk az autó. A hozzánk eljutó információk szerint déli 12-kor kellett érkezzen a vonat, amely elszállít bennünket. Az állomásra úgy fél 10 körül érkezhettünk. Július volt, az esztendő egyik legmelegebb napja. Teljes volt a sötétség, és az autóban nem volt levegő. Összeesni sem lehetett, hiszen annyira össze voltunk préselve, hogy egymást megtartottuk. Hallottuk, hogy megérkezett a vonat, majd el is ment. Mi még mindig ott álltunk és vártuk, hogy mi lesz velünk. Nagy későre elindult velünk az autó, s visszavittek bennünket a börtönbe. Amikor az autó ajtaját kinyitották, úgy hullottunk ki belőle, mint akik meghaltak. Sokakat fel kellett mossanak, mert nem tértek magukhoz. Napok múlva is hatása alatt voltunk ennek a kísérteties kalandnak. Nagyon nehezen szoktunk vissza a börtönélethez. Eltelt a nyár, és megjött az ősz is.

(Kelemen Csongor, Életem ’56 árnyékában, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2024. Szerkesztette és közreadja: Papp Annamária)