A hasonlat pontos. Ahogy nehéz meghatározni, ki mitől búcsúzik egy iskolai ballagáson, azt is nehéz körvonalazni, kinek mit jelent(het)ett a Bogáncs. Nyilván mást szülőként és mást oktatóként, mást egy kisgyereknek és mást egy felnőtt fiatalnak, aki már tudatosan dönt úgy, hogy az (általában nem túl sok) szabadidejéből hetente négy-öt órát néptánctanulásra áldoz.
Az idén 40 éves születésnapot ünneplő Bogáncs Néptáncegyüttes negyven évéből csak mintegy tizenötöt kísértem szülőként figyelemmel, de az idei generációváltással most kicsit én is búcsúzom. Bár csak távolról követtem az együttes munkáját, bő évtizednyi fellépőruha-vasalás, leszakadt kapocs visszavarrás, hajbefonás gyakorlati tapasztalatával gazdagodva, és már összeszámolni sem tudom, hány ünnepi fellépés megtekintése után azt hiszem, az, amit leginkább szerettem a Bogáncs elmúlt tizenöt évében, az a továbbiakban is megmarad, nem tűnik el, mert valahogy a lényegéhez tartozik.
A Bogáncs csoportjaiban mindig több iskola, több különböző évfolyamára járó gyerek/fiatal táncol együtt. Itt tehát nem tudnak érvényesülni az egyébként minden városban létező iskolák közti rivalizálások, itt nem az iskolai előmenetel vagy a pár év korkülönbség a meghatározó, hanem az, hogy ki mit tud betenni a közös produkció sikerébe.
Az a gyerek, aki „bogáncsos” lesz, az évek során több erdélyi tájegység táncrendjét, dalait megismeri. Ha a generációváltás után soha többet nem táncol, népzenét nem hallgat, még lakodalomban sem mozdul meg a lába, ha netán csárdást húznak, az itt megtanult népdalok, táncok ritmusával mégis birtokába került valami abból, ami közös öröksége mindannyiunknak, akik itt élünk. Megtapasztalja azt is, hogy a „közösben” nemcsak szilágysági, mezőségi, kalotaszegi magyar van benne, hanem ugyanezen vidékek román vagy cigány táncai, zenéje is. Mert ami a „másik”, az errefele többnyire rólad is szól.
„Haida, bade, să pornim, / Sus în deal, la ţinţirim, / Unde-i iarba necălcată, / Şi gura nesărutată.” – hangzik fel a kalotaszegi román csujogatóban, és az a Bogáncsos-fiatal, aki ezt megtanulta, máris visszakapott valamit, ami az övé, bár nem tudott róla: az ősei által még használt, de a mai magyar nyelvből már kikopott „temető” jelentésű cinterem szavunkat. És nyílik is az időkapu a latin coemeterium, sőt a „nyugvóhely” jelentésű görög koiméthrion felé. Bár a táncos fiatalok nyilván nem etimologizálnak, a tánclépések, csapázások mellett ilyen random tudás-szemcsék is beléjük kapaszkodhatnak, mint a… bogáncs.
Nem tartozom azok közé, akik fotóznak, filmeznek a fellépéseken. Ilyenkor szeretek teljes lényemmel jelen lenni, és engem ebben zavar a fényképezőgép, okostelefon. Viszont nagyon szeretek olyan helyet keresni a nézőtéren, ahonnan be lehet látni a kulisszák mögé, a takarásba. Szeretem figyelni, ahogy a táncosok felkonferálás közben készülődnek, átmozgatják a vállukat, nyakukat, pár szót váltanak egymással, összenevetnek valamin, aztán civil énüket mintegy levetve már „szerepben”, táncosként lépnek fel a színpadra.
Nem egyből történik ez meg: hiszen a kicsik még izgatottan ugrabugrálnak, színpadra lépve sokszor szüleiket keresik a tekintetükkel, meghajláskor kiintegetnek a rokonoknak. Az átlényegülés varázslatához fel kell nőni, valahol ott következik be, amikor Kisbogáncsból Bogánccsá nőnek, egy időben azzal, amikor már nem oktatói utasításra, hanem maguktól is mosolyognak a fiatal táncosok, ha jól jön ki a figura.
Nagyon szeretem figyelni az oktatókat is, akik gyakran maguk is már fellépésre készülve a takarásból feszülten figyelik tanítványaik produkcióját. A kisebbek oktatói egy helyben toporogva szinte a gyerekekkel együtt táncolnak, énekelnek a takarásban, hogy a rémülten oldalra pillantó kis táncosoknak „súgjanak”. Mintha puszta akaraterővel próbálnák elhárítani, megakadályozni az időnként óhatatlanul előforduló apró bakikat. Ahogy a tanítványok nőnek, az oktatók háttérben való mozgása csökken, helyette feszült figyelem ül ki az arcukra, mintha egyszerre próbálnák megjegyezni minden egyes színpadon forgolódó tanítványuk minden egyes mozdulatát, hogy aztán a következő próbán meg lehessen beszélni, mi nem alakult megfelelően. A szigorú összpontosítást néha oldja egy-egy felszabadult mosoly, ami azt jelzi: na igen, ez most jól sikerült!
Hát ilyen spontán, elégedett mosolyból kívánok minél többet az immár 40 éves Bogáncs minden volt, jelenlegi és jövőbeli táncosának és oktatójának egyaránt.
