Hogyan történhetett meg ilyesmi a 21. századi Kolozsváron? – tettem fel a kérdést. És válasz nincs. A gyermek meghalt. Az értelmi fogyatékosnak nyilvánított édesanya ellen megindult ugyan az eljárás, és még két élő gyermekét állami gondozásba helyezték.
Az a gyermek játszani, élni, és lehet, tanulni is akart. És ez most végérvényesen lezárult. Az a halott gyermek soha nem fogja megtudni, milyen érzés felnőni, szerelmesnek lenni, számítógép előtt filmeket nézni, családot alapítani, munkahelyen helyt állni, megmászni a legmagasabb hegycsúcsot, örömmel dolgozni, vagy akár búsulni. És ezért nem csak az értelmi fogyatékos édesanya a hibás, hanem az egész társadalom. A városi és megyei testületek, szakhatóságok egyaránt.
Hol volt az édesapa? Milyen ember az, aki három gyereket nemz egy értelmi fogyatékos asszonynak, majd magára hagyja a gyermekeit?
Hol voltak a nagyszülők, a tágabb értelemben vett család? Hol volt a gyermekvédelem? Miért következhetett be egyáltalán ez a tragédia?
Ahogy értesültem, az „édesanya” értelmi fogyatékos. A megyei gyermekvédelem már négy éve tudott a család helyzetéről. Az üggyel foglalkozó pszichológus – szerintem – önmagának ellentmondó véleményt fogalmazott meg. Egyrészt tudomása volt arról, hogy az édesanya értelmi fogyatékos, másrészt mégis úgy ítélte meg, hogy a három gyermek maradjon az édesanya mellett.
A Kolozs Megyei Tanács a hatáskörébe tartozó gyermekvédelmi igazgatóságon eljárást indított, és a nép ügyvédjéhez fordul. Ki tudja, mikor zárul le az eljárás. Ki tudja, mi lesz a következménye, kit fognak felelősségre vonni. Ezek a kérdések zakatolnak szüntelenül a fejemben, pedig nagyon jól tudom, hogy azt a kilencéves gyermeket – bármilyen csintalan vagy szófogadatlan is volt – semmilyen erő vagy hatalom nem hozhatja vissza az életbe. Valami végérvényesen befejeződött. Legyen bármilyen végkicsengése a vizsgálatoknak, ez az, amit sem az eszem, sem a szívem nem tud elfogadni. Ez az, ami beárnyékolja a napomat, a hetemet, a nyaramat, az évemet, az életemet.
