Mindenfele a káosz uralkodik el. Első látásra az egész valamiféle őrültségnek tűnik, de nyilvánvalóan van benne logika. Ki kételkedhetne benne, hogy a modern kapitalizmus tűrhetetlenné fokozza a vagyoni különbségeket. Még a legfejlettebb államokban is – főként most, a korona-válság nyomán –, miközben egyesek elképesztő mértékben növelik amúgy is hatalmas vagyonukat, széles néprétegek a létminimum határán tengődnek, a napi betevőt is alig tudják előteremteni, az egészségügyi ellátórendszerhez való hozzáférésről nem is beszélve. Mark Zuckerberg, az internetcézár a válság hónapjaiban vagyonát 25 milliárd dollárral növeli, miközben feketék tízezrei pusztultak el, mert elveszítették betegbiztosításukat is, ha volt nekik egyáltalán. A rendszer kizsákmányol, diszkriminál, s bár az emberi jogokra hivatkozik, e jogok érvényesítésének alapfeltételeit sem teremti meg. Az emberi méltóságról nem is beszélve. A világ meghatározó államai hatalmas összegeket költenek a kiújult fegyverkezési hajszára, miközben a gazdaság világszerte stagnál, ismét milliók vannak munka nélkül, s a járvány kiújulással fenyeget. A járvány, mely maga is „rasszista”, a feketék közt jóval sűrűbben szedi áldozatait, mint a fehérek közt. Igaz, a fehérek közt is diszkriminál. Az idősek, a betegek, s közülük is főként a férfiak jóval gyakrabban esnek áldozatául, mint a nők.
Aligha van józanul gondolkodó ember, aki ne lett volna tisztában azzal, hogy a modern világgal valami nagyon nincs rendben. Mi, kisebbségi magyarok talán mindenki másnál világosabban láthattuk a visszásságokat. Hiszen lám, mostan is kisebbségiek vagy a kisebbségek mellett kiálló többségi fiatalok lázonganak. De kisebbségnek csupán az eltérő bőrszínűek, az eltérő szexuális irányultságúak, a fogyatékosok vagy bizonyos életkori csoportok számítanak. Mi, nyelvi-kulturális kisebbségek nem is számítunk. Panaszainkat még a „forradalmárok” is elengedik a fülük mellett. A hatalomról nem is beszélve. Hogy miért?
Csak.
Magyarán az önmagát demokráciának hirdető nyugati uralmi formák tényleg megértek arra, hogy radikálisan újragondoljuk őket. Hogy felszabadítsuk a társadalmakat azok alól az abszurd kötöttségek alól, amelyek – minden szabadságideológia dacára, vagy éppen azért – a többség életét jobbára elviselhetetlenné teszik.
A nacionalizmus, a rasszizmus, a kiközösítés valóban alapprobléma, de a különbözéshez való jog szentesítése, amit mi kisebbségi magyarok is alapvető szempontnak tartunk, és a szájkosár nélküli viták engedélyezése csupán kiindulópontja a politikának és nem célja. Amint azt az új – forradalmi nárcizmusoktól és narkotikumoktól – bódult mozgalmárok hirdetik.
A társadalmi forradalomnak az a változata, amellyel a mai fiatalok kísérleteznek, sok mindenre alkalmas lehet, de értelmes változtatások kieszközlésére semmiképpen. Ez a forradalom éppoly esztelen és következetlen, mint az a „rend”, amelyet megdönteni szándékozik. Mindenre elszánt forradalmáraink fel akarják számolni a rendőrséget. A titkosszolgálatokat és a katonaságot, melyek e rendszerek voltaképpeni alapját adják, legalábbis az eddigi jelek szerint nem. Pedig a feketék rabszolgává tétele a katonaság számlájára írandó, és a rasszista rend fenntartása, amelyet újabban a mobilszolgáltatók és a Zuckerberg-féle internet-mágnások tevékenysége emel a hatalmasok által soha nem is álmodott tökélyre, a titkosszolgálatok áldásos tevékenységén is alapul. Az állampolgár megfigyelése és – erre alapozott – sakkban tartása nem csak a diktatórikus Kínában, de a mi demokratikus államainkban is mind nagyobb méreteket ölt. Orwell az önbesúgásnak és -leleplezésnek erről a teljességéről még nem is álmodhatott.
De ha ez a két állami intézménytípus érintetlen marad, mindenféle lázadozás hiábavaló. Csak manipulatív célokat szolgálhat. Legfeljebb a hatalom egyik áldemokratikus formájának a másikkal való felcserélését szolgálhatja.
Így aztán a szemünk láttára kibontakozó „világforradalom” által teremtett káosz csak látszólagos. A „forradalmárok”, akik rendőröket és ártatlan fehér nőket térdeltetnek le és kényszerítenek a múlt bűnei miatti bocsánatkérésre, csupán a középosztály üzleteit hordják szét vagy gyújtják fel. Bill Gates, Warren Buffet, a Rockefellerek vagy éppenséggel Soros György milliárdjait eszükben sincsen „széthordani”.
Az egész valamiféle – fiatalok számára rendezett – karneválféleségnek tűnik. A Balázs Sándor által a nyolcvanas évek végén zseniálisan kivesézett bikaviadalnak – mint a kisebbségi lét szimbólumának – egyfajta poszt-posztmodern változata gyanánt, melyben a rendőrnek esélye sincs a sikerre, ő a játék bevett szabályai szerint mindenképpen csak a rövidebbet húzhatja. Távol álljon tőlem a rendőrökkel szembeni túlzott rokonszenv (bár egy valóban demokratikus államban ez is természetes lehetne), de kétségtelennek tűnik: lassan a rendőr válik az igazán diszkriminált kisebbségivé. Kiszolgáltatottságára mi sem utalhat világosabban, mint, hogy a sajtóban csupán a – néha valóban brutális, s következésként méltán büntetendő – rendőrakciók áldozatairól esik szó. Arról nem, hogy a hivatalos adatok szerint az elmúlt kilenc esztendőben csaknem 900 amerikai rendőr esett a bűnözők agresszivitásának áldozatává. Ahogy arról sem, hogy az afroamerikai rendőrök a népességen belüli arányukhoz viszonyítva jóval több gyilkosságot követnek el, mint fehér társaik. (Az adatok a Welt am Sonntag június 7-ei számának Gespalten, magyarán: Meghasonlottan című cikkéből származnak.)
Hogy mi zajlik voltaképpen, azt csak a Jó Ég tudhatja. Csak az bizonyos, hogy a rasszizmus, bár kétségtelen tény, ezúttal már csak puszta ürügy, s ezért a mostani lázadozásnak is – mint minden korábbi forradalomnak – csak jó vége nem lehet…
De mint eddig is, bármi egyéb, igen.
