Irány Üzbegisztán!
*** Az első rész ide kattintva olvasható. ***
*** A második rész itt található. ***
A hosszú út során volt alkalmunk megcsodálni a Dusanbe felé utazás során, sötétben nem látott csodálatos hegyeket. Közel ötórás buszozás után érkeztünk meg a határ menti városba, Pendzsikentbe, megkerestük a határra induló taxisok helyét, aztán gyalogszerrel átkeltünk a tádzsik-üzbég határon, majd Szamarkándig ismét fuvar után néztünk.
Váratlan fordulat: a minket a határállomástól a Selyemút egyik legfontosabb városába szállító marshrutka (kisbusz, ezúttal egy Daewoo Damas típusú gépkocsi) sofőrje összetűzésbe került egy másik gépkocsivezetővel, utóbbi hibája miatt.
Emberünk leszállt a kisbuszból, kezet fogott a szabálytalankodóval, majd heves vitába kezdtek, majdhogynem összeverekedtek. Az előbb kezet rázunk, majd egymást ócsároljuk tádzsik stílust több ízben megtapasztaltuk: náluk ez a szokás…
Este máris vonatra ültünk, és Buharába vettünk utunkat. Hatalmas meglepetés ért: a tulajdonképpen ülőhelyek nélküli éjszakai vonat pontosan úgy festett, mint a ’90-es években egy zsúfolt kolozsvári diákbentlakás.
Vagyis inkább úgy, mint egy börtön…
Orrfacsaró bűz áradozott az ágyak között – szerencsére kevesebb mint három órát kellett ilyen körülmények között utaznunk. A szerelvény belsejét a szovjet időkből örökölt fűtőrendszerrel melegítették fel, s szénnel működő kazánt használtak hozzá.
Elveszünk az Ezeregyéjszaka meséinek „díszletében”…
Kolya bácsi a buharai állomáson fogadott és fél óra alatt a szállásunkra vitt, közben a nyelvi akadályok miatt a kommunikáció minimálisra szűkült. Amikor beszélt, mintha fárszit használt volna; Iránban hallottuk így beszélni a perzsákat.
Eszembe jutott, amit az utazás előtt olvastam: az itteni lakosok a perzsához hasonló tádzsikul beszélnek, az üzbég csupán a második nyelv a városban.
Felötlik bennem az is, hogy Dusanbéban a házigazdám, Sayido fársziul beszélt azzal az iráni turistával, akivel a belvárosban találkoztunk.
Emlékszem, ő azt mondta, Szamarkand, Buhara és Khíva hajdanán Tádzsikisztánhoz, pontosabban az azt megelőző perzsa államszervezési formákhoz tartozott.
Szerdán, november 15-én Buhara világörökségi óvárosa volt műsoron. Gyalogszerrel mentünk a fő turisztikai látványosságokhoz – az útjelző táblák elkészítését és kihelyezését a Coca-Cola finanszírozta. mindenhol díszelgett az üdítőitalt gyártó amerikai cég reklámja. A helyszínen elvesztünk a volt medreszék és a mecsetek kupolás, türkizkék mozaik, az Ezeregyéjszaka meséit idéző világában.
A muszlim tanodák és mecsetek közül ma már nagyon sok bazárként működik (közel 75 év kommunista ateizmus nem múlik el nyomtalanul…), az árusok viszont – például Egyiptommal ellentétben – nem erőszakosak verbálisan, és nem nyaggatják, kérlelik a turistákat.
Szemügyre vettük az általuk kínált tálakat, porcelántárgyakat, az Aladdin lámpájára hasonlító kis csodákat; a mesterek éppen ezeken dolgoztak. Nem azért, hogy a turistákat lenyűgözzék – hisz a szezon lejárt –, hanem inkább kedvtelésből.
Az Ichan-Kala (afféle főtér) kompakt épületegyüttese lenyűgöző: örvendek, hogy éppen születésnapomon láthatom a világörökség eme gyöngyszemeit, a Kara-kum sivatagon átvezető karaván útvonalának maradványait.
Dervisruhában Közép-Ázsián át
Látványos és a magyarok számára jelentős az itt lévő Ark-vár is, amely Vámbéry Ármin 1863. évi khivai utazása után vált ismertté. A magyar Ázsia-kutató, közép-ázsiai felfedező útja során kolduló dervisnek álcázva járt Khivában, amely éppen akkor élte igazi fénykorát.
Vámbéry munkáiban elismerően nyilatkozott a város szépségeiről, lakóinak adakozókészségéről, ugyanis ottjártakor a kántól egy – dervishez méltó – fehér szamarat, a néptől pedig sok ruhát és élelmet kapott ajándékba. Ő adta az első, máig is sokszor felhasznált részletes leírást a városról és a környékről.
Vámbéry a magyarok nyelvi rokonságát kutatva szállt hajóra a Kaszpi-tenger utolsó perzsiai kikötőjében. Dervisruhában Közép-Ázsián át című, számos nyelven kiadott munkájában részletesen beszámolt az emberfeletti megpróbáltatások közepette, teve karavánon megtett, az Atrek (Etrek) folyó mentén, majd a Kaflankír-síkságon (Tigrisföld) és a hürkániai sivatagon át (Kara-kum sivatag) vezető útjáról.
Karavánútja több mint egy hónapon át tartott a sivatagban, végül 1863. június 3-án érkezett meg Xiva (Khíva) falaihoz.
Buharából a mi utunk is Khívába vezet; 16-án késő este utazunk. Hajnali két óra körül érkezünk a pályaudvarra, az olcsó szállás tulajdonosa értünk jön.
Délelőtt tízig alszunk, csak délben érünk azokra a helyekre, ahonnan hajdanán a Kara-kum sivatagon átvezető karavánok indultak. A királyi síremlék központja számos kupolás sírral és gyönyörűen mintázott csempével rendelkezik.
Az Islām Khwaja madrasah és a minaret (1908–10) a közép-ázsiai iszlám korszak utolsó nagy építészeti teljesítményét képviseli. A minaret 45 méter magassága elérte Khíva legmagasabb szerkezetét. 1990-ben az Ichan-Kala az UNESCO világörökség része lett.
Ismét sok esküvői menetbe bukkanunk – ez egy jel, mondják utazótársaim és barátaim, meg kellene nősülnöm… –, és akárcsak korábban a tádzsik Dusanbéban, itt is mindenki ugyanott és ugyanúgy készíti el az esküvői fotókat.
Különlegesség a Djuma mecset, amely Khíva egyik muzulmán imahelye; különlegességét a tetejét tartó, belső terét felosztó több mint kétszáz faragott faoszlop adja.
Másnap reggel taxival megyünk a Khívától 35 kilométerre lévő Urgench nemzetközi repülőtérre. Egy nappal korábban foglaltuk le az alig több mint 60 dollárba kerülő repülőjegyeket, miután a Samarkand-Buhara vonalon tapasztalt „horror-terror” utazási körülmények láttán semmiképpen sem akartuk vállalni a 15 órás (!) vonatozást a fővárosba.
Így csupán másfél óra alatt Taskentben voltunk, ahol az olcsó reptérbusszal mentünk be a városba.
A lakónegyedben elválunk, én ugyanis egy bangladesi házigazdához igyekszem, a többiek pedig hosztelbe. Házigazdám este a helyi Disneylandbe visz – csillogó-villogó mesevilág, ahol a nyugati márkák előkelő helyet foglalnak el, a helybéliek nagy örömére. Itt jön be ismét a nyugati világ majmolása: minden menő, ami Európához és Amerikához köthető.
Tele van a pizzázó, a KFC és minden más étkezde is, mindenhol ömlik a Pepsi. S csupán ez az üdítőital, ugyanis az amerikai cég támogatásával jött létre az egész létesítmény.
Hideg van, nem maradunk sokat a mesterséges, steril és a fogyasztói társadalom fellegvárának számító mesevilágban…
Szombaton Bianka, a kiváló „programigazgatónk”, a szovjet tömbházak falára helyezett mozaikvilágba való betekintéssel kezdi az „idegenvezetést”. Araszolunk a betonok között, a tömbházak oldalát nézegetjük, lessük a falakon rejtőzködő szépségeket. Ki tudja, milyen nagy dolog lehetett az ilyen a szovjet időkben – gondoljuk –, lehet csupán azokra az épületekre került mozaik, amelyekben a nomenklatúra bizonyos szintű tagjai laktak…
Sokat gyalogolunk az üzbég birodalom alapítójának és híres hadvezérének szobráig. A háttérben a brutalista építészeti stílusban, a Szovjetunió idején épült, piramis magasságú Üzbegisztán hotel. Megtekintjük belülről is – s itt váltunk eurót az eddigi legjobb árfolyamon.
A fővárosban az igazi csoda az a föld alatt van: a bizsu metrómegállók. A földalatti építését 1971-ben kezdték, és 1977-ben fejezték be.
Elsőnek a Koszmonavtlar megtekintését választom, az egyik búskomor helyi bácsi is fellelkesül, amikor a szovjet idők űrhajósait csodálatos mozaikokkal ábrázoló hely felől érdeklődök. Amikor lemegyek a mélybe, Gagarin az első, akinek integető képét felismerem. A második Valentyina Tyereskova, a szintén szovjet hős. Az utasok csodálkoznak: miért ennyire érdekes nekem ez a látvány?
Banikért vásároltam a metrójegyet, amely mindaddig érvényes, ameddig ki nem megyek a felszínre. Következik a Taskent megálló, ahol már a munka hősei és a népi motívumok is megjelennek – kerámiából készült freskó formájában. Számomra a legszimpatikusabb az O’zbekiston megálló, ahol a lámpások pamut formájúak. Lenyűgöző az Aliser Navoi állomás is, a boltozat palota vagy mecset belsejére emlékeztet.
Csodás a kupolája: élesek a színek, szépek a motívumok. A Pahtakor megállóban a sárga-zöld színkromatikai összhatásra alapozott a művész. Ott van még a Gafur Qulom állomás, amely egy üzbég értelmiségiről kapta a nevét. A szovjet időszakban egy város lakosságának meg kellett haladnia az 1 millió főt, mielőtt a metróépítés megkezdődhetett volna. Taskent lakossága az 1960-as évek elején érte el ezt a mérföldkövet.
Oybek egyik epikus költeményének szereplői is egyedi látványt nyújtanak az üzbég költőről elnevezett állomáson. Lévén, hogy a fotózás tiltását csupán 2018-ban oldották fel, a helybéliek folyamatosan furán néztek rám: vajon ki engedte meg, hogy fényképeket készítsek? A mindenhol jelen lévő állomásfőnökök és a közrendet felügyelő egyenruhások viszont egyszer sem akadályozták meg a felvételek készítését.
További érdekesség: a tervezők egy esetleges nukleáris támadásra is számítva olyan hatalmas vasajtókat képzeltek el ide, amelyek megakadályozzák a sugárzás beáramlását.
FOLYTATJUK
