Most végre sikerült: az egyik diszkont-légitársaságnál még augusztusban lefoglalt olcsó (180 euró, menettérti) repülőjegynek, a CouchSurfing tagjai által biztosított ingyenes szállásnak és rendkívül olcsó étkezési helyekkel kapcsolatos tippjeiknek köszönhetően meglátogathattam ezeket a mesebeli, csodás helyeket.
Saját szememmel láthattam azt is, hogy e két közép-ázsiai országban milyen izgalmasan ötvöződik a posztszovjet mentalitás és a paternalista világ a muzulmán hittel és életstílussal, továbbá Európa és Amerika széles körű és szinte mindenben megnyilvánuló utánzása, valamint az igen erős orosz és kínai hatás.
Akárcsak a korábbi években a hasonló kaliberű utak esetén, most is ugyanazzal a három személlyel indultunk el: tudtuk, hogy a rendkívül alacsony költségvetésű utazási stílus és a saját szervezés következtében sok időt és energiát felemésztő utazásra számíthatunk, és ilyenekre nem könnyű utazótársat találni – az elmúlt tíz évben kitartottunk amellett, hogy együtt utazzunk.
Mert nem vakáció vagy nyaralás ez, pihenésnek sem lehet igazán nevezni, ám a lelki, szellemi, tapasztalati és emocionális hozadéka annál jelentősebb.
A helyiekkel eltöltött idő pedig névhez, archoz és közös élményekhez köti az utazást, amely pótolhatatlan és megvásárolhatatlan. Igen, ezért áldozatot is kell hozni: Tádzsikisztán fővárosában, Dusanbéban például négy éjszakát egy szobában aludtam a húszéves házigazdámmal, a földön, és a másik szobában lakó fiúval, hármasban osztoztunk a toaletten és a fürdőszobán.
De erről majd később…
Nem turisták, hanem utazók
Valamennyire felosztottuk négyünk között a feladatokat: a „programigazgató” annak nézett utána, hol mit érdemes megnézni, miért megyünk egy-egy városba, mi a jellegzetessége, sajátossága, érdekessége. Amikor nem sikerült ingyenes „kanapét” találni, akkor szintén ő foglalkozott az internetes szállásfoglalással, hiszen a booking.com applikáción neki géniusz fokozata van.
Most tudatosul bennem igazán: szintén ő volt a navigátor, mi több, a közös kassza kezelője és az internetszolgáltató is, miután az ő telefonjába került az üzbég SIM-kártya. Utólag megjegyezném: túl sok „hatalom” összpontosult a kezében, ám a rendszer így rendkívül hatékonyan működött. Jómagam a különböző ügyintézéssel, a Budapesten és Dubajban esedékes szállással foglalkoztam, ugyanis a magyar fővárosban és Abu-Dzabiban kellett átszállnunk.
A felkészüléssel és a helyiekkel történő feltétlen kapcsolatfelvétellel azt akartuk mindenáron elkerülni, hogy ne csupán a látványosságokat megtekintő turisták, hanem a helyi életstílus, életvitel, értékrend, a társadalmi, gazdasági és kulturális helyzet iránt érdeklődő utazók legyünk.
Az alacsony költségvetésű utazás ugyanakkor semmiképpen sem jelentett nélkülözést, csupán a kiadások minimálisra csökkentését: a szállás tekintetében nem kötöttünk kompromisszumot a csenddel, a tisztasággal és a meleg vízzel kapcsolatban.
Nem hagyományos, hanem diszkont-légitársaságokkal utaztunk, kivéve egy üzbég belső járatot a Khiva melletti Urganch nemzetközi repülőtérről a fővárosba, amelyet csupán 15 órás vonatozás válthatott volna fel, ezt viszont nem vállaltuk, főleg azután, hogy néhány nappal korábban megtapasztaltuk, milyen körülmények uralkodnak a legolcsóbb üzbég éjszakai hálókocsikban – a négyágyas „szeparé” sajnos már nem állt rendelkezésre, amikor foglalni akartunk.
Üzbegisztánban és Tádzsikisztánban tulajdonképpen öt erő hatása és kölcsönhatása határozza meg a társadalmi, politikai és gazdasági viszonyokat: az egyik a posztszovjet világ, ugyanakkor nagyon hangsúlyosan jelen van a muzulmán (főleg szunnita) vallás – mindkét országban a lakosság több mint 90 százaléka ebbe tartozik –, a modernitás erőltetett lépésekben történő hajszolása, az orosz hatás, illetve a kínai befektetői jelenlét.
Úgy látom, ezek a folyamatok mindkét közép-ázsiai ország polgárainak mindennapjaira döntően kihatnak, és meghatározzák a jelenlegi állapotokat, amint az alábbiakban ezekre vonatkozóan több példát is adok.
Csövezés Abu-Dzabi repülőterén
A logisztikai feladatokat az is bonyolította, hogy én Strasbourgból, a többiek pedig Kolozsvárról utaztak Budapestre, ráadásul Jocó barátom gépkocsija javításra szorult, így az enyémmel kellett a magyar fővárosba utazniuk hármuknak, a Logannak pedig motorolajcserére volt szüksége, a műhelybe menet viszont egy felpattanó kavics miatt megsérült a szélvédő…
Indulás előtt Budapesten a Gondviselés Segélyszervezet magyarországi vezetőjénél, Darkó Attilánál szálltunk meg mind a négyen, majd november kilencedikén vágtunk neki a kéthetes közép-ázsiai „expedíciónak”.
A Liszt Ferenc-repülőtérről az Egyesült Arab Emírségek fővárosába, Abu-Dzabiba repültünk, „csekély” öt óra alatt. Gépünk kevéssel este kilenc óra előtt landolt, az üzbegisztáni Szamarkand városába tartó járat viszont csupán reggel hatkor szállt fel. Idő lett volna ugyan városlátogatásra, ám éjjel minden zárva.
A márciusi egyiptomi utunk során is itt „dekkoltunk”, az emirátusok fővárosa valóságos átszállóközponttá nőtte ki magát a diszkont-légitársaság számára, innen már nagyon sok helyre lehet eljutni. A Wizz Air lassan-lassan feladja a közép- és kelet-európai bázisait és az arab országok piacára összpontosít, ott ugyanis a kőolajnak és a földgáznak köszönhetően több az anyagi forrás és piaci részt akar mindenáron kiharcolni magának. Ezért jegyezték be a légitársaság külön cégét, a Wizz Air Abu-Dzabit is.
Szamarkandban verőfényes napsütés fogadott. Bár a reptéren rendőrök figyelték az emírségekből érkező járat utasat, nem aggódtunk. A magyar külügyminisztérium konzuli szolgálatának honlapján világosan feltüntették: az érkezést követő három napon belül kell regisztrációt kérnünk a szállásadótól.
Az európaiak és az amerikaiak számára csupán 2019 óta megnyílt országban szinte ugyanolyan rendszer működik, mint nálunk 1989 előtt.
A helyiek segítségével kijátszott „cápák”
Rám amúgy sem lett volna érvényes a szabály, ugyanis azonnal továbbutaztam Tádzsikisztánba. De még azelőtt váltottam némi eurót, az európai pénznem egy egységéért 11 500 szomot kaptam cserébe. A reptérbusszal (a taxis 60 ezer szomot, azaz 22 lejt kért, a busz kétezer szomba, vagyis csupán 75 baniba került) a központig, onnan pedig a szomszédos országhoz közeli lakónegyedbe mentem, szintén tömegközlekedéssel.
Tudtam, hogy előbb a 45 percnyire lévő határig kell valahogyan eljutnom; a helybéliektől megérdeklődtem a tarifát, s amikor körbevettek a „cápák”, már mondtam nekik, mennyi pénzt vagyok hajlandó fizetni.
Arcukra fagyott a mosoly.
Végül egyik helybéli bácsihoz csatlakoztam, aki szintén határ menti településig utazott. Útközben a többi utastárstól is érdeklődtem az ár iránt, visszaigazolták a 20 ezer szomot – ez 7 lej 50 baninak megfelelő összeg.
A határon gyalog és problémamentesen (a határőröknek lelkesedést és mosolyt kell látniuk, s minden megy, mint a karikacsapás!) keltem át, az üzbég és tádzsik elnök kézfogásos óriásfotójának „árnyékában”. Szerencsére a tádzsik oldalon nyitva volt még az egyik helyi bank határátkelői fülkéje, sikerült szomonit vásárolni. Egy euró körülbelül 12 szomonit ér.
Itt van Közép-Ázsia Pompejije
A határátkelés közben tudtam meg, hogy az út az első nagyobb településig, Pendzsikentig 10 szomoniba, azaz 4 lej 20 baniba kerül. Itt ismét el kellett jutnom a perifériára, ahol széles mosollyal vártak a cápák, de már (szintén a helyiektől) tudtam, a fővárosig, Dusanbéig maximum 150 szomonit, vagyis 63 lejt kell fizetnem.
A táv 235 kilométer. A körülbelül 50 ezer lakosú és az üzbég Szamarkandtól csupán 60 kilométernyire fekvő és az ókorban virágzó kereskedelmi városból, Pendzsikentből csupán a bazárt, a medreszét (iszlám vallásos iskolát), a szovjet stílusú széles sugárutat és Devastics szobrát láttam.
A régészek Pendzsikentet mint Közép-Ázsia Pompejijét emlegetik. A várost 722-ben az arabok gyújtották fel, és mint Pompejiben, itt is az utolsó élő pillanat konzerválódott. Számos freskót, és gyönyörű fából faragott tárgyat találtak, többek között például hatalmas oltárt is. A valaha itt élt szogd nép művészete a görög, indiai és perzsa kultúrából való kevert elemeket tartalmazott.
A város utolsó uralkodója, Devastics Zaravsánba menekült, de elfogták és halálra ítélték. Pendzsikent körülbelül 50 évig még fennállt, de a 8. század vége felé a felső teraszokra épült várost a lakói elhagyták, majd mai helyén, a Zaravsán folyó bal partján épült fel újból.
Dusanbe: ketten a földön egy szobában
A legveszélyesebb útszakasz volt a fővárosig kanyargó 235 kilométer: a fiatal sofőr úgy vezetett, mintha ralin lett volna. A minden sofőr szerint minimum 5 órás utat 3 óra 30 perc alatt tette meg úgy, hogy pontosan a CouchSurfing-házigazdám lakása előtt tett ki, a tádzsik főváros egyik lakónegyedében.
Sayido és családja lelkesedéssel és baráti öleléssel fogadott, mintha csak annyi történt volna, hogy – mondjuk – fél év után viszontlátják egyik rokonukat. Bár nagyon sokat utaztam (csütörtökön, november 9-én reggel nagyon korán indultunk el a budapesti szállásunkról, érkezésemkor pedig november 10-e, péntek este 9 óra volt…) nem éreztem a fáradtságot, ellensúlyozta a lelkesedés, a családias fogadtatás az új környezet.
A húszéves házigazdám lejátszotta a minden vendége által végignézett, a Nigina Amonqulova, Mohiri Tohiri, Nigora Kholova, Madina Aknazarova tádzsik énekesnők által előadott Hambastagi zeneszámot, amelyben négy nő az ország különböző régióit mutatja be, lélegzetelállító háttérképekkel.
A tipikus ázsiai kéz- és testmozdulatokkal előadó énekesek a kistérségek bemutatását követően a főváros hatalmas zászlajánál fejezik be a videót. Sayido édesapja, az agysebész Asadullo előszeretettel mutatta be a fából kézzel faragott falióra-gyűjteményét – így vezeti le a felelősség miatt rá nehezedő nyomást. Kíváncsi vagyok, havonta mennyit keres? Őszintén elmondja: körülbelül 600 amerikai dollárt.
Sayido édesanyja, Mamlakat háztartásbeli; a vacsorára tálalt főztjét nem kedvességből dicsérem meg... Későre jár az idő, házigazdám szobájába vonulunk, a földön két heverő vár, ezeken fogunk aludni. Előbb viszont elmondja, hogy két mesekönyv szerzője. Mondom, de hát még csak húszéves.
Azt válaszolja, komolyan gondolja az irodalmi karriert, példaképei az írók, a költők, de vannak közöttük zeneszerzők, festő- és színművészek is. Szobájában könyvektől roskadozó polcok, de közöttük helyet talált kedvenc balerinája portréjának is, vannak továbbá kerámiatányérok, gyertyatartók, grafikák. Külön polcon van a Biblia, a Korán…
Sayido húszévesen már két könyvet írt
Meséli, hogy nemrég esszéíró versenyen kétezer dollárnak megfelelő tádzsik szomoniban részesült, a pénz egy részét könyvekre, kulturális rendezvényeken (klasszikus zenei hangverseny, opera, színház, előadóművészek műsorai) való részvételre költötte, a másikat pedig más fiatal alkotók megsegítésére fordította, a többit félretette. Hatalmas összeg ez Tádzsikisztánban, főleg olyan körülmények között, hogy elemi iskolában tanító fővárosi tanár körülbelül 1000 lejnek megfelelő összeget keres havonta, a vidéki városokban pedig ennél kevesebbet visznek haza az oktatók.
A vásárlóerő hozzávetőleges kiszámításához érdemes megemlíteni, hogy egy liter benzin körülbelül 6 lejbe kerül, egy háromszobás lakást Dusanbéban 3500-4500 szomoniért (1500-1900 lej) lehet bérelni, kenyér 3 lejbe, másfél liter házi tej 5 lejbe, a gyári pedig egy lejjel többe kerül.
Másnap reggel ő egyetemre ment, s miután a fokozott fáradtság miatt szinte 12 órát aludtam, egyedül vágtam neki a központig vezető útnak. Azt beszéltük, ott találkozunk. Az Asadullo Gulomov sugárútról indulok el, a közeli üzlet kirakatában máris ott díszeleg Emomali Rahmon tádzsik elnök körülbelül 5 x 2 méteres portréja az elnöki palotával, virágszalaggal és a tádzsik zászlóval.
*** A második rész ide kattintva olvasható. ***
