Erdélyi magyar nőírók 6.
Székelyudvarhelyi, de kolozsvári, de temesvári is: az 1941-ben született Pongrácz P. Mária életművébe beleszövődtek a különböző városokhoz, régiókhoz fűződő tapasztalatok. Regényeket és novellákat írt, interjúkat készített, publicista volt, temesvári körökben kiemelten számontartotta a magyar és román irodalmi közeg, hiszen fordítóként is aktív volt, illetve részt vállalt a Bánságra különösen is jellemző kulturális közvetítésben. Idén augusztusban érkezett a hír, hogy Pongrácz P. Mária elhunyt.
Temesvári felkérés nyomán, 2005-ben írtam lexikonszócikket írói életművéről, román nyelven, akkor áttekintettem addigi könyveit. Regényeket, novellásköteteket, ifjúsági műveket olvashattam tőle, és persze egy olyan irodalomtörténészi munkát, forrásközlést, amelyik szorosan összekapcsolódott a nevével: Gozsdu Elek Anna-leveleit.
Most, hogy újra leveszem könyveit a polcról, előbb az udvarhelyi vonatkozásokat keresem, közös szülővárosunkét. Rögtön az első Pongrácz P. Mária-regény, a Búcsú a szigetektől hatodik oldalán ott találom a következőt: „Fenn, a domb tetején pihen a temető. A fák is ott térdelnek le a földre. Kannásné hatalmas fájának árnyékában nyugszik édesanyám. Kannásné felkel minden csillagos éjjelen, és megöntözi a sírokat.” Udvarhelyiek számára ez emblematikus helyszín, emblematikus fa, a város Szejke felőli kijáratánál. Itt született, itt vesztette el édesanyját, itt járt iskolába nyolcadik osztályos koráig a szerző. Az első regény, az 1965-tól már kéziratos formában meglévő Búcsú a szigetektől felnövéstörténet, és a kisvárosból nagyvárosba költözés, a bontakozó sportolói létforma is része a regénycselekménynek. A könyv címében viszont megjelenik az a motívum, amelyik bizonyos értelemben végigkíséri az életművet, hiszen A kőfaragó patak című, 1990-es ifjúsági regényben is jelen van. A sziget az a biztonságos hely, ahová vissza lehet vonulni a bántások, a közösség értetlensége elől („két életem van: egyik az iskolában zajlik, másik kinn a szigeten”). Pongrácz P. Mária szereplőinek hasonló konfliktusokban, iskolai és munkahelyi elutasításban bőven van része, igaz, az óvó, szolidáris szeretet jelei is megmutatkoznak számára.
Tanulságos megfigyelni, hogyan jön létre ez a képzeletbeli, saját sziget. Maca, a Szejke-víz titkait ismerő cigánylány nyitja meg a regényszereplő Anna számára az utat a védett, titkos tér felé: „egy éles kővel köröket rajzolt a földre. Furcsa éneklő hang hagyta el az ajkát, mintha nem is Maca dalolt volna, hanem a madarak szóltak volna hozzánk emberhangon. (…) – A vizet ne keresd. A fák kiitták a patakot. Ezért nem tudja senki, hogy itt sziget volt valaha.” Anna azonban látja és érzi a szigetet. Fokozatosan épít fel egy saját világot annak pótlására, amelyikből a közeli női szereplők – anyja és nagyanyja – korán távoztak.
Végül a sport és az irodalom vált számára a beilleszkedés útjává Kolozsváron. 1984-es szerzői portréjában Oberten János arról ír, hogy középiskolás, majd egyetemi évei alatt olyan prózaírók, szerkesztők mentorálásával kezdte pályáját, mint Szabó Gyula, Veress Zoltán, majd Balogh Edgár.
Az írói kiteljesedés már Temesvárhoz kötődik: 1965-től, a kolozsvári bölcsészkar elvégzését követően itt tevékenykedett újságíróként, a Szabad Szó szerkesztőségében. Megismerkedett a temesvári irodalmi élet korabeli „nagy triászával”: Endre Károllyal, Franyó Zoltánnal, Reiter Róberttel. Közülük Endre Károlynak ünnepi kötetet is szentelt 1983-ban, kilencvenéves születésnapjára, A Parnasszus ölében címmel. Még jelentősebb azonban az a munka, amely részben ugyancsak Endre Károly biztatására jött létre 1969-ben: ez Gozsdu Elek Weisz Annához írott leveleinek gyűjteménye, amely Pongrácz P. Mária válogatásában és utószavával jelenik meg. Ez egy látszólag félbemaradt, de igencsak ígéretes prózaírói pálya sokáig rejtve maradó része. Gozsdu Elek a századfordulós, dekadens próza jeles alakja volt, regények és novelláskötetek szerzője, akinek az 1886-ban, a Tantalus című novelláskötetét követően lezárult prózaírói pályája, 1919-es haláláig azonban továbbra is különleges érzékenységű prózákat írt – levélben. Ezeknek a válogatott gyűjteményét tette közzé Pongrácz P. Mária 1969-ben, majd részt vett a 2002-es teljes kiadás sajtó alá rendezésében is. Az Anna-levelek jó példája annak, ahogy egy elkötelezett bölcsész-újságíró felteszi az irodalmi térképre Temesvárt, egy különleges irodalmi forrás feltárása révén: a századfordulóra vonatkozó irodalmi elemzésekben visszatérő hivatkozási alappá vált az Anna-levelek gyűjteménye. Hasonlóan jelentős Pongrácz P. Mária Endre Károllyal vagy Reiter Róberttel kapcsolatos emlékezetébresztő tevékenysége, témába vágó cikkeinek sorozata, amelyeket őriznek az archívumok.
Saját prózáját tekintve Pongrácz P. Máriának még egy emlékezetes sorozatát kell mindenképpen kiemelnünk: ez több köteten keresztül folytatódó novellaciklus, Képek egy kiállításról címmel. Egy első gyűjtemény a szerző 1987-es Kriterion-kötetében, Az elfűrészelt árnyékban jelenik meg. Később folytatódik a sorozat az Arckép lepkékkel című, 2005-ös kötetben.
Az ötlet nyilvánvalóan egy ismert kulturális hagyományba illeszkedik, hiszen az Egy kiállítás képei című zongoraciklus a zenei kultúra megkerülhetetlen darabja: Mogyeszt Muszorgszkij 1874-ben a zene nyelvére ültette át barátja, Viktor Hartmann képeit. Később, 1971-ben az Emerson, Lake & Palmer progresszív rockot játszó együttes adott ki albumot Picturesat an Exhibition címmel, Muszorgszkij-átiratként. Pongrácz P. Mária mindezt a képek és a nyelv, a képek és a történetek közti adaptációnak fogja föl. Egyik nyilatkozatában a szerző arról beszél, hogy ő képzeletbeli képek alapján dolgozott, és a létezés groteszk aspektusait kutatta bennük. Mindegyik történet valamiféle lezárulást hordoz: mintha folytathatatlanná válnának egy adott ponton túl a barátságok, az életek, az illúziók.
Havak küszöbén (1981), A kopasz város (2013), Virágasszony (2021) az eddig nem említett Pongrácz-kötetek címe.
Újraolvasva a műveket, megérint a részletgazdagság, illetve a megéltségen átszűrődő idő. Ha rekonstruálni próbálnánk az 1960-as és 70-es évek légkörét, és akár a rendszerváltás utánig ható tapasztalatcsomagok nyomait, akkor Pongrácz P. Mária szövegei eligazítanak. Sebzett, szenvedélyes, ugyanakkor az érzelmeket mérlegre tevő próza az övé. Az életmű lezárulását követően továbbra is olvasásra invitál.
