Erdélyi magyar nőírók 5.
Berde Mária (1889–1949) legkiemelkedőbb irodalmi műveiként mára talán A szent szégyent (1925) és a Tüzes kemencét (1936) tartja számon az irodalomtörténet-írás. Ráadásul mindkét regény olyan kérdéskört állít középpontjába, amelyet a női létezés 21. századi jellemzései is valamelyest aktuális problémaként tartanak számon. Berde Mária annak idején „kettős morál”-ként beszélt erről, manapság nemzetközileg a double standard kifejezés vagy a „kettős mérce” egyaránt közismert és elterjedt e jelenség kapcsán. A probléma lényege egyetlen mondatban összefoglalva: ugyanazoknak a tetteknek, viselkedésmódoknak, gesztusoknak a társadalmi megítélése más, amennyiben nők vagy férfiak a cselekvő felek, és jellemzően a nők kárára. Kevesebb dolog „áll jól” egy nőnek, mint egy férfinak, ugyanaz a felcsattanás egy férfinél impulzivitás/idegesség, egy nőnél hisztérikus reakció – ismerjük ezeket a sztereotípiákat, amelyek nyomán a következtetés egyszerű: társadalmilag kevesebb szabadság jut a nőnek, mint a férfinak. Berde Mária regényei ennek a kettős mércének a morális vonatkozásaira irányítják a figyelmet: arra, hogy a hűtlenség, a házasságtörés vagy akár a házasság előtti szexuális élet száz évvel ezelőtti megítélése más-másképpen esik latba férfiak, illetve nők esetében – ezeket bontja ki teljes regénnyé a bevezetőmben említett két mű, amelyek máig számos megfontolandó kérdésfelvetést tartalmaznak.
A marosvécsi helikoni írótársaság megalakulásának századik évfordulója kapcsán most mégis egy másik Berde Mária-regény, a Szentségvivők (1934) vált számomra fontossá. A mű úgy vonult be a köztudatba, mint amelyik az impériumváltás utáni önálló erdélyi irodalmi intézményrendszer kialakításának a regényesítése. A marosvásárhelyi Zord Idő folyóirat (1919–1921), illetve a Kemény Zsigmond Társaság működésére láthatunk rá leginkább a cselekmény alapján, de felbukkannak a kolozsvári Pásztortűzre (1921–1944) vagy Napkeletre (1920–1922) vonatkozó gondolatok is, ezek működésének kulisszái mögé is betekintést nyerhetünk valamelyest, különösen a Reményik Sándorról mintázott Szlanik Sándor figuráján keresztül. Tanulságos továbbá, ahogy az 1920-as évekbeli egyházi döntéshozatalt mutatja meg Berde Mária regénye oktatási és kulturális kérdésekben: a regénybeli Tóth Pálma, a szívvel-lélekkel dolgozó pedagógus pályája számára is váratlanul ér véget. A sajtókiadványok megvásárlásáról, elsorvasztásáról, megszüntetéséről szóló eszmefuttatások is figyelmet érdemelnek a regényben.
A kérdés, amelyet ebben a cikkben körüljárok, a fentebbieknél szűkebb hatókörű, és arra vonatkozik, hogy van-e a Trianon utáni erdélyi irodalomrendszernek női története? Vannak-e olyan vonatkozások, amelyek figyelmen kívül maradtak a helikoni írótársaságnak és az előzményeinek a történetében? Mire helyezi a hangsúlyt Berde Mária regénye, amikor elbeszéli az alapítás történeteit?
Ne hagyjunk figyelmen kívül egy fontos aspektust: Berde Mária regényét 1929-ben még az Erdélyi Szépmíves Céhnek adta le, reménykedett az Erdélyi Helikonban történő folytatásos közlésben is, de végül nem a Céh kiadásában jelent meg, és a folyóirat sem vállalta a folytatásos publikálást. Részben ez az elutasítás vezetett aztán 1933-ban az Erdélyi Magyar Írói Rend (EMÍR) megalakulásához (többek között Tabéry Géza, Olosz Lajos, Molter Károly, Berde Mária részvételével), amelyik nem annyira a marosvécsi Helikonnal, inkább az Erdélyi Szépmíves Céhvel, mint kiadóval próbált szembehelyezkedni, és a határmenti (Arad, Lugos, Nagyvárad) régiókban próbálta kiterjeszteni az írótársaság hatókörét. Maga a Szentségvivők is EMÍR-kiadvány tehát, a különutas vállalkozás azonban végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és 1936-ban beszüntette a tevékenységét.
Az Erdélyi Szépmíves Céh esztétikai és terjedelmi érvekre hivatkozott az elutasítás során. Kétségtelen, hogy nem a Szentségvivők Berde legsikerültebb műve – ahogy már volt szó róla, A szent szégyen vagy a Tüzes kemence kiérleltebb, meggyőzőbb szerkezetű munkák. Csakhogy valamit még érdemes megfigyelnünk a regény kapcsán: azt, hogy Berde figyelmen kívül hagy benne néhány íratlan szabályt, tabukat sért. Bizonyára ezek is hozzájárulnak az elutasításhoz – ahogy Tamási Áron Címeresek című regénye (1931) sem egyszerűen esztétikai okokból került az Erdélyi Szépmíves Céh könyvsorozatán kívülre.
Berde rendkívül pontosan és részletesen írja meg a regényben, hogy milyen társadalmi rétegek, karaktertípusok összefogására van szükség 1919-ben Marosvásárhelyen ahhoz, hogy egy új irodalmi folyóirat elindulhasson. Ez azért mutat túl az 1919-es pillanat leírásán, mert maga az 1926-os marosvécsi írótalálkozó is különböző társadalmi hátterű, illetve különböző világnézetű alkotókat gyűjtött össze. A transzilvanizmus ideológiája olyan közös platformmá válhatott e sokszínű társaság számára, amely kiegyensúlyozhatta a különbségeket, közös célokat jelölhetett ki a résztvevők számára. Bizonyára ennek az összefogásnak az előképét és egyben lehetséges buktatóit is megpróbálta megírni Berde 1929-es regényében.
Ha a női perspektívát keressük a könyvben, akkor az egyik összetevőt az olvasóközönség, a támogatók toborzásában találhatjuk meg. E nélkül nincs lap. Ebben a regényben a nők jelentik a stabilitást, a feltételek megteremtését, végső soron az alapokat adó munkát. Ha a regénybeli (Osvát Kálmánnak megfeleltethető) Korlát Kálmán intranzigens elvei, kockázatvállalása, ötletszerű és kaotikus napi gyakorlata szerint kellene megjelennie a Virrasztó című folyóiratnak – a Zord Idő fikciós kivetülésének –, akkor évekig tartana az előfizetők összegyűjtése, illetve ebből következően bizonyára egyáltalán meg sem jelenne a lap. A bármennyire is dilettáns költőnő, Dánielné Dán Annuska közbelépésére és támogatásszerző körútjára van szükség, hogy az arisztokrata hölgyek, az „úri” Marosvásárhely a lap mellé álljanak támogatóként, előfizetőként.
A Zord Idő, miközben a kisebbségi társadalom jogaira erőteljesen figyel, és ez sok kicenzúrázott oldalt eredményez, valamelyest „októbrista” szellemben szerveződik, ellenfelei az első világháború előtti vezető tisztségviselők, a korábbi „rendi” Magyarország konzervatívjai. De érződik, hogy a magyar kultúra ügye érdekében még akár ők is hajlanak bizonyos kompromisszumokra, működésbe lépnek a jótékonykodás reflexei. Másfelől a jómód és a konzervativizmus nem szinonimák az 1919-es Marosvásárhelyen, a lap szerkesztőinek tehát meg kell találniuk saját „új” közönségüket is. Ezek jelentős része a gyárak és bankok haszonorientált vezetői mellett fiatalokból, diákokból áll a regényben. Berde Mária monográfusa, Molnár Szabolcs rámutat arra, hogy a korai erdélyi irodalmi élet megszervezésében fontos volt, hogy a marosvásárhelyi kezdeményezés szerzői köre tanárokra épült – szemben például a nagyváradi, újságíróközegre számító lapokkal. A Szentségvivők visszatérő motívuma, hogy a tanárkarakterek egyenként is hogyan vonzzák maguk köré diákjaikat, akik követik, segítik, támogatják munkájukat – ez a Molter Károlynak, Nagy Emmának és Berde Máriának megfeleltethető szereplőkre (Krammer, Tóth Pálma, Zudor Anna) egyaránt érvényes. Nagy Emma (Tóth Pálma) szerepe ezenkívül például az, hogy egyfajta naivaszerepben lendületet adjon a szürke, nehézkesen mozduló csoportnak, és ő fog életigenlő verseivel ahhoz hasonló botrányokat előidézni helyi szinten, amilyeneket Ady versei okoztak egy-két évtizeddel korábban.
A regény maga – ahogy maga Osvát/Korlát Kálmán is – rendkívül kritikus az úri támogatókkal, illetve bizonyos vidéki gyakorlatokkal szemben, például amikor egy rézfúvószenekar fellépése garantálja az írói felolvasóest közönségének toborzását, vagy amikor a helyi, a lap szerzőihez képest más irodalmi kategóriába tartozó szerzők felolvasásai kerülnének túlsúlyba a lap közönségtoborzó estjén. A kérdés inkább az, hogy mi a könyv végső állítása ezzel kapcsolatban – hiszen Osvát konfliktuális, bárkivel szellemi és akár fizikai párbajra kész temperamentuma, individualizmusa egyértelműen pusztító a lap életében. A regény Zudor Anna által kimondott kulcsmondatai a lokális világnézeti harcokat jelszók és érdekek küzdelmeként írja le. A „céltalan erőpazarlás” pedig, amely ennek eredményeként zajlik, tapinthatóvá válik az ő megközelítésében. Mint Vallasek Júlia írja a Szentségvivőkről egyik friss tanulmányában, a „testet megtörő kényelmetlenség, a fáradtság és kiszolgáltatottság”, amely az előfizető-gyűjtő utakon, vagy a szűk és hideg szerkesztői terekben érvényesül, érzékletessé, testivé válik a szerző megközelítésében, egyfajta kétes eredményű mártíriummá.
Berde lapszerkesztői tapasztalata nyomán (hiszen tanári munkája mellett az irodalmi szerkesztés aprómunkáját is végezte egy idő után Osvát Kálmán mellett/helyett) két irányban is veszélyt láttatott: egyrészt az Osvát Kálmán-féle maszkulin fafejűség, a kétes szerelmi ügyekbe bonyolódó többi férfikarakter gyenge morális tartása foglalkoztatta, mint amelyek a csőd felé vihetnek egy-egy irodalmi vállalkozást – ilyen jeleneteivel kapcsolódik többek közt a regény a „kettős morál”-példák női programjának kibontásához. Másfelől, az Osvát Kálmántól átvett és a Kemény Zsigmond Társaság konzervatív ernyője alá vitt lap további sorsa, gyors megszűnése azt is jelezhette Berde számára, hogy a konzervatív oldallal megkötött egyezségek sem feltétlenül hosszú életűek. A regény budapesti jelenetei pedig vagy az erdélyi irodalom iránt érdektelen szerkesztőségeket, vagy szexuális ragadozókat mutatnak az irodalmi befutás kapuőrzőiként.
Az ilyen témákat explicit módon felvető regény megjelentetését egy olyan konstrukcióban, amely az olvasóközönséget tekintve továbbra is a Zord Időéhez hasonló összetételű táborra számíthatott, bizonyára ebben a tekintetben is kockázatosnak érezhette az Erdélyi Szépmíves Céh vezetése. Ha Berde arra számított esetleg, hogy ezen a fázison már túllépett az erdélyi magyar irodalom, hogy olvasóközönsége már az ismert, konszolidált nevek alapján „piaci” alapon, Erdélyen belül is eltartja a helyi irodalmat, akkor valószínűleg tévedett, és ezen a gazdasági válság évei sem segítettek. A Szentségvivők mindenesetre olyan mű, amely szakítani próbált a korábbi konvenciókkal, figyelmen kívül hagyott bizonyos érzékenységeket, hallgatólagos kompromisszumokat. Maga a regény és a megjelentetésének története együtt jelentik az erdélyi magyar irodalom történetének egy izgalmas esettanulmányát.
