A maszatos arcú, kíváncsi szemek aztán újabb információforrást fedeztek fel. Ezúttal a hirdetőtáblán. Ott szerepelt ugyanis, hogy melyik felirat alatt kell lenniük a polgármesterjelölteknek, a megyei tanácselnököknek, a helyi- és megyei tanácsosi lista szereplőinek, valamint hova kerülnek az európai parlamenti lista jelöltjei.
– De Anyaaaa, nem azt mondtad, hogy polgármester csak egy van a városban?
– De igen, így van.
– S akkor a polgármesterfelirat alatt miért szerepel csoportos kép? – kérdezte a már betűzgetni próbáló nagylegény.
S ahogy jobban szemügyre vettem a dolgokat, bizony kiderült, hogy rossz helyre került a tanácsosi lista. S nem csak az…
Magyaráztam neki a tévedést, mire ő:
– De Anyaaaa, nem azt mondtad, hogy ezek az emberek kell vezessék a várost? De még olvasni se tudnak, akkor hogy lesz ez?
– … ?
Újabb magyarázkodásba kezdtem, hogy nem is ők tették oda azokat a plakátokat, hanem az önkénteseik. Mire Matyi:
–Az önkéntesek azok a polgármester szolgái? S ha ekkorát tévedtek, megbünteti őket?
– … ?
*
Egy másik alkalommal a telefonom csengett, s a gyermekek futva hozták, hogy Anyaaaa, keresnek, egy hosszú szám hív. Felvettem (remélve, hogy a futár hozza a várva várt csomagot), beleszóltam, s azzal a felvételről szóló hang rákezdett a dumára. Kíváncsi voltam, hogy a beszéd végén lesz-e alkalmam kérdezni, vagy bármit mondani, ezért végighallgattam. A gyermekek értetlenkedve álltak mellettem, hogy mi történik, a telefon a fülemnél, hallszik, hogy valaki beszél, én mégse jutok szóhoz. Pedig ez azért ritkaságszámba megy!
Amikor aztán véget ért a monológ, s megszakadt a hívás, kezdhettem magyarázkodni.
– Ki volt az, Anyaaaa?
– Egy politikus.
– Az mi? S miért hív téged?
Megpróbáltam összefoglalni a politikusok munkáját, feladatköreit, mire Panna:
– Ezek csak beszélni tudnak, meghallgatni nem?
– … ?
Pedig tényleg mellőztem a szarkazmust a politikusi létről szóló magyarázatomból, hadd’ legyenek kevésbé előítéletesen gondolkodó gyermekeim.
*
A kampányidőszak vége fele közeledve aztán újabb választási kalandban volt részünk. Történt ugyanis, hogy egyik délután, amikor éppen szakadt az eső, megszólalt a csengő. Eleinte még azt gondoltam, hogy a nagy szél vagy a csorgó eső zavarhatta meg a rendszert, mert ilyen időben biztosan senki sincs az utcán. A kismanóim kikucsáltak, s pár másodperc után szaladtak vissza:
– Anyaaaa, téged keresnek!
– Engem? Kicsoda?
– Három pasas!
– Kicsodaaaa?
Erre már Apa is kíváncsian bújt elő az irodából. Kikukkantottam hát, s a zuhogó esőben tényleg három srác álldogált, s az esernyőjük alól kérdezték, hogy számíthatnak-e a szavazáson való részvételemre, és átadhatnak-e egy szórólapot? (Ebben az időben?) Megsajnálva őket, kiszaladtam az esőbe, s mint amikor a filmekben a piszkos üzleteket bonyolítják, a másodperc töredéke alatt átvettem tőlük a papírt, és megígértem, hogy megyek szavazni.
– Anyaaaa, mit akartak?
– Kérdezték, hogy megyünk-e szavazni.
– S mit mondtál?
– Hogy igen.
– Miért?
– Mert fontos.
– Miért fontos?
– Hogy jó vezetőket tudjunk választani.
– Politikusokat?
– Igen.
– S azok jó emberek?
– … ?
– Anyaaaa, azok jó emberek?
– Vannak köztük jók is, igen.
– De ők nemcsak beszélnek, s ígérnek?
– … ?
– Anyaaaa, ez a három pasas miért téged keresett, s nem Apát?
– … ?
Kíváncsian várom, hogy négy év múlva – a kamaszkor küszöbén – (még) milyen fogas kérdéseket fognak feltenni, amelyek előtt majd újra szavak nélkül maradhatok. Olé!
