Bár néhány ikonográfiai elemében ugyan követi a teológiai és ikonográfiai hagyományokat (Mária piros és kék ruhája, arany glóriája, hosszú haja és szűzies tekintete), Esther Strauss munkája bevitte a szakralizált térbe, a templombelsőbe a szülés legelemibb, legfájdalmasabb és legegyértelműbb pillanatát, ahol a női nemi szerv szerepe megkerülhetetlenné válik.
Az 1986-ban született osztrák képzőművész kisméretű szobra a dóm központi helyén, egy nagyméretű, üres, gótikus térben volt elhelyezve. Ezzel a szobor idézi a középkori templombelsők letisztult és minimalista tereit, a gótikus templomok kisméretű, nemegyszer törékeny, kecses, gyermekded terrakotta és faszobrait. A szoborban elsősorban annak pozíciója, a jelenet profán, szexuális jellege, közszemlére bocsájtása a meghökkentő, mondhatni, polgárpukkasztó: a szeplőtelen szűzként tisztelt Mária, a katolikus teológia angyali, vagy annál is magasabb szintre emelt szereplője (a Litaniae Sanctorum egyenrangúként kezeli az angyali rendekkel) itt megfeszült, izmos, szétterpesztett lábakkal, a szülés pillanatában ábrázolja az istenszülő nőt. Máriának ez az ösztönszerű, az emberi élet legelementárisabb és vadabb pillanatát ábrázoló sajátossága kevés alkalommal jelent meg az európai művészetben. Ehhez talán csak Caravaggio prostituáltról mintázott halott Máriája, vagy Bernini Szent Teréz ábrázolása fogható, ahol a szent női létnek két, addig tabusított jellege (halál, orgazmus) jelenik meg. Strauss tehát művészettörténeti áttörést visz végbe, hisz Mária hagiográfiájának olyan pillanatát ábrázolja, amelyet addig tudomásom szerint soha. Ehhez csak Sara Star tíz évvel korábbi festményei és Natalie Lennard fotóművész 2017-es munkája hasonlítható, bár az a munka a jászolban, barokk színvilágban ábrázolja a szülés jelenetét, és tudtommal nem templomban állították ki művét. Alessandro Turchi 17. századi festménye csupán a bábák, a véres kendők és a vizes tál jelenlétével, a szülést követően ábrázolja a szülés nehézségeiben kifáradt istenszülőt, sajátos reneszánsz környezetben. Az Újszövetségben (Máté 1:23) valóban megjelenik Mária méhe („Íme a szűz fogan méhében és szül fiat, és annak nevét Immanuelnek nevezik, ami azt jelenti: Velünk az Isten”), azonban ennek ábrázolása szakrális környezetben igencsak problematikus, hisz az emberi létezés és szexualitás (nemiség) elementáris formáit egyesíti a szakrális kontextussal.
Szexualitásnak és vallásnak ez a fajta szoros egybefonódása és a nemi szervek megjelenítése a szakrális terekben a mediterrán politeista társadalmakban (de más kultúrákban, igy a hinduknál, majáknál is) természetes jelenség volt. Az ars erotica (a szexualitás ókori formái) és a homo religiosus terei egybefonódtak: elég itt az ókori görög és római phallus-kultuszra, a vagina-istennőre (Baubó), vagy az erotikus kéjt kiváltó knidoszi Afrodité szobrára gondolnunk. Ha ez a szobor tehát ókori, politeista kontextusban jelenne meg, semmilyen furcsaság nem lenne benne, számos ilyen ábrázolást ismerünk ókori szentélyekből. Aszklépiosz gyógyító szentélyeiben, de számos anyaistennő (Mater Matuta, Nutrices) szentélyében megjelenik az anyaság és a női nemi szerv biológiai sajátosságainak ábrázolása, betegségeinek és a szülés nehézségeinek problematikája. Az anyaságnak ez az elemi, ösztönös, vérrel, verejtékkel, fájdalommal járó sajátossága – ahogy az emberi szexualitás és a vallás számos formájának egybefonódása is – a monoteista hagyományokkal és a vallás jogi szabályozásával fog visszaszorulni először judaista (zsidó) majd keresztény kontextusban. A Leviták könyvének ellenvallás-szerű parancsai a meztelenségről, szexualitás és vallás szigorú szabályozásáról inspirálóan hat majd Pál apostolra is, ennek köszönhetően pedig már a korai keresztény közösségekben is ellenvallás-szerű mozgalomként terjed a nemiség bárminemű ábrázolása. A női létezéssel szorosan összefüggő szülés biológiai-anatómiai aktusa pedig végérvényesen kikerül az új szakrális terek ikonográfiájából. A szülés pillanata egyébként az ókorban is intim, zárt körű, személyes élmény, néhány közeli ember jelenlétében történő aktus volt: erre utalnak Mária szülésének legkorábbi, bizánci ábrázolásai is, ahol a szülést követően elfáradt, fekvő Máriát csupán néhány nő és bába veszi körül. A bibliai történetben pedig nagy eséllyel csupán József és talán néhány segítő lehetett jelen, ahogy ezt Natalie Lennard munkája szemléletesen ábrázolja.
Esther Strauss szobra mondhatni önkényesen visszaugrik az időben, művészettörténeti és teológiai reformot akar 1800 éves hagyományokat áthágva és figyelmen kívül hagyva, visszatérve az ókori politeista hagyományok sokkal emberközelibb, ösztönösebb istenvilágához, ahol a női princípium megjelenítési formái változatos teret adtak a szülés, születés, anyaság ilyen formájú, szexualizált ábrázolásának is.
Az ilyen merész alkotás értelemszerűen vitát vált ki, polgárpukkasztóan hat, hisz évszázados tabukat dönt le és a szakrális térben olyan módosításokat eszközöl, amelyre 1800 éve nem volt példa. Ezeket a radikális lépéseket radikális válaszok követik: a szobor önkényes, vandál lefejezése mondhatni egyenértékű válasz a szobor ikonográfiai radikalizmusával. Talán egy múzeum, galéria vagy az online tér más sorsot eredményezett volna ennek a szobornak is, annyira viszont elég volt, hogy tananyag legyen vallástörténeti, művészettörténeti órákon.
