Domenico Cimarosa (1749–1801) olasz zeneszerző, az opera buffa kiemelkedő nagymestere. Fő műve A titkos házasság, a 18. század legnépszerűbb vígoperája volt. Ezen az estén a klasszikus hangzásvilágnak megfelelő kis zenekarra komponált vígopera nyitányát hallottuk. Cimarosa zenéje felhőtlen, könnyed, játékosan elegáns, Mozart stílusára emlékeztet. David Crescenzi karmester víziójában Domenico Cimarosa A titkos házasság nyitánya már az első pillanattól életerőt, vidámságot sugárzott. A stílusos eleganciával vezényelt nyitány pajkos játékosságát a pianók és fortissimók közötti meglepő kontrasztokkal (is) hangsúlyozta.
Cimarosa Versenyművét két fuvolára (G-dúr, G.1077) 21 fős kiszenekar kísérte. Habár a mozarti hasonlóságok itt is jelen vannak, Cimarosa mégsem tekinthető epigonnak. Művészetének egyedi jegyei tetten érhetők a két hangszer egymáshoz illesztett párbeszédeiben, a könnyedén sikló dallamvonalakban, a színes dinamikában. Raluca Ilovan és Alexandru Rebreanu fuvolájuknak minden csínját bínját ismerve, alapos technikai tudásuk révén, a concerto első tételét stresszmentesen, kiművelt hangulatváltásokkal, ragyogó virtuozitással, játszi könnyedséggel szólaltatták meg. A szép emlékeket idéző lassú tételben, az egymás közötti harmónia, a mosolygós líraiság, a kifinomult művészi érzékenység tetszett. A concerto virtuóz utolsó tételében Raluca Ilovan és Alexandru Rebreanu a néhány perces versenymű minden szépségét könnyed játékossággal, tökéletes magabiztossággal csillogtatta meg. A mű örömhangulatát a Crescenzi által nagy szakértelemmel vezényelt zenekari kíséret is emelte. David Crescenzi muzikális, biztos kezű karmester. Beintései precízek, könnyen követhetők. Több évtizedes tapasztalatának köszönhetően könnyen kommunikál a zenekarral, elegáns kor- és stílushű dirigálásával felszínre hozza a művek pazar színeit és hangulatait.
Ludwig van Beethoven (1770–1827) D-dúr II. Szimfóniájának komponálásakor már szembe kellett néznie azzal a sorscsapással, hogy hallását teljesen elveszíti. A halála után előkerült úgynevezett heiligenstadti végrendeletéből tudjuk, hogy csak a művészet tartotta vissza az öngyilkosságtól. Romain Rolland így ír: „Az 1803-ból való II. Szimfónia, Beethoven ifjúkori szerelmét tükrözi vissza. Érzik, ahogy akarata határozottan mindenek felett uralomra jut. Ellenállhatatlan erő űzi a szomorú gondolatokat. Az élet pezsgése tükröződik az utolsó tételben. Beethoven áhítja a boldogságot. Nem tud belenyugodni abba, hogy szerencsétlenségét végérvényesnek tekintse. Gyógyulni akar, szeretni akar. Lelke reménnyel van tele…”
Beethoven Másodikjának első tételét terjedelmes lassú bevezetés előzi meg, amely csakhamar egy gyors sodrású Allegro con brióba torkollik. Beethoven kettős játékot űz: egy zaklatott drámait és egy párbeszédekben bővelkedő könnyedebbet, líraibbat, ünnepi felhangokkal. A Larghetto tétel zenei ékszer, amelyben a daloló Beethoven lelki gyöngédsége, poézise gyönyörködteti a hallgatót. A fafúvós szólók, a különböző hangszerek közötti bensőséges dialógusok, a Crescenzi által diktált meglepő dinamikai hajlatok, Beethoven érzelemvilágának sokszínűségét tükrözték. A könnyedén játékos, táncos karakterű Scherzo a hangszínek sziporkájával kápráztatta el a közönséget. A virtuóz Finálé csodálatos példája Beethoven életbe vetett hitének, a himnikusan szárnyaló örömnek.
A péntek esti hangverseny stresszoldó zeneterápia volt, amelyről a zene szívet melengető örömét vihettük magunkkal.
(Borítókép: Raluca Ilovan, David Crescenzi és Alexandru Rebreanu a péntek esti koncert után. Fotó forrása: Marmo/Filharmónia)
