Carl Maria von Weber (1786–1826) művei nagyban befolyásolták a német romantikus zene kialakulását, különös tekintettel az opera műfajára, ezért gyakorta a német romantikus opera atyjaként emlegetik. Euryanthe című háromfelvonásos operája egy 13. századi francia lovagi történet nyomán Wilhelmine Chézy szövegére készült, amelynek címbéli főszereplője a tiszta életű Euryanthe az erényesség, a hűség megtestesítője. Bár az opera cselekményéből semmi sem hiányzik, ami a színpadi játékot izgalmassá tehetné – van szerelem, cselszövés, csalódás, bosszú, halál és menyegző, és mivel győz az igazság, még jól is végződik –, az Euryanthe mégsem vált népszerűvé, az operaházak nemigen játsszák, de nyitánya a koncertpódiumok egyik igen kedvelt zenekari darabja. Weber Euryanthe-nyitányának első néhány üteme kirobbanó örömmel indul, vaskos fúvós letétjében a rezek ünnepi fényt sugároznak. Az erőteljes, mozgalmas indítás lendülete mindaddig tart, amíg a szélesen daloló csellókon és hegedűkön ki nem bontakozik a lírai szépségű téma. A poézis azonban csak átmeneti jellegű, mire a hallgató igazából beleélné magát a lágy harmóniák szépségébe, már ismét a dinamikus, robogó zenekari tutti keríti hatalmába, amelynek mélyén drámai felhangok rejtőznek. A vonóskar Largójának sirató jellegű gyászos hangulatából hatásos fugato vezet vissza a mű elejének ünnepi diadalérzetté avatott örömzenéjéhez. Theo Wolters vezényletével Weber Euryanthe-nyitányának színes karakter- és hangulatváltozásai, virtuóz csillogásai, drámai és lírai szépségei felemelő ünnepi díszben ragyogtak.
Carl Maria von Weber mindkét klarinétversenyét 1811-ben, Münchenben komponálta, ott ismerkedett meg Heinrich Baermann kiváló klarinétművésszel, akinek az f-moll és az Esz-dúr concertót ajánlotta. Weber meggyőződéssel vallotta, hogy versenyműveinek sikere Baermann isteni játékának köszönhető. Tagadhatatlan, hogy sok függ az előadótól, de szerintem a concerto elsősorban virtuóz sziporkáinak, játékos csillogásának, áriaszerű szép dallamainak, szenvedélyes érzelemvilágának köszönheti sikerét.
Ezen az estén Weber 2. Esz-dúr klarinétversenyét(op. 74.) Maura Marinucci, a kiváló fiatal tehetség, a London Symphony Orchestra első klarinétosa szólaltatta meg. Előadásának minden apró részletét a tökéletesség, a gyémántcsiszolású technika és a ragyogó virtuozitás, a töretlen dallamvonalak és a gyöngyöző trillák, a színek gazdag palettája és a lélegzetelállító pianissimók, a daloló kedv és lírai véna jellemezte. Ujjai magabiztosan szaladtak végig a klarinét billentyűin, a legmélyebb és legmagasabb regiszterek hirtelen váltogatását, a nagy hangterjedelmet átfogó briliáns futamokat is játszi könnyedséggel oldotta meg, miközben mindvégig a művészi szépre törekedett. Maura Marinucci elbűvölő klarinétvarázsát a közönség helyéről felpattanva üdvrivalgással tapsolta, amit a művésznő Kovács Béla magyar klarinétművész (1937–2021) Hommage à J. S. Bach című darabjának Adagiójával köszönt meg.
Pjotr Iljics Csajkovszkij (1840–1893) zenéjében az orosz nemzeti elemek a nyugati formanyelvvel társulnak. Csajkovszkijt orosz Beethovenként is szokták emlegetni, elsősorban utolsó három szimfóniája miatt, amelyek az ember lelki vívódásait ábrázolják, azt a lelki csatát, amelyet az ember-művész a sorssal szembeszállva az élni akarásért vív. Csajkovszkij szimfóniái közül az egyik legdrámaibb az V. szimfónia (e-moll, Op.64.). A négytételes szimfónia oroszos hangvételű, romantikus pátosztól izzó zenekari fakturájában rendre minden hangszercsoport dallamhordozóvá válik, mesterien szőtt fa- és rézfúvós szólókkal. A szimfónia valamennyi tételén végigvonuló sorsmotívum egyfajta összetartó erő, amelynek hangulati metamorfózisa a végzetet sugalló gyászos fájdalomtól, egy-egy lírai pillanaton, szelíd reménysugáron keresztül a finálé himnikus szárnyalású örömindulójáig nagy érzelmi ívet jár be. Csajkovszkij művészetében a keringő megkülönböztetett helyet foglal el. A különös szépségű harmadik tétel ringatón álmodozó keringője, a balettzene mesterének mesterműve. A táncos jelleg mellett újból felbukkan a végzetet hordozó vezérmotívum, a finálé sors-témája pedig a fényes rézfúvósok akkordtömbjeivel a végzet feletti győzelmet, a művész-ember életszeretetét hirdeti. Remekmű, pazar előadásban. Theo Wolters a legapróbb részletekre is figyelve, érzelmektől fűtött, színektől ragyogó Ötödiket vezényelt, miközben a drámai feszültségekre, a csattanó csúcspontokra, a szenvedélyes csapongásokra és a lírai pillanatok harmóniájára összpontosított.
Tartalmas, szép koncert volt. A zenekar kiváló produkciója, a hangszerek művészi párbeszéde, Weber zenéjének virtuóz sziporkái, Maura Marinucci léleksimogató klarinétvarázsa, Csajkovszkij Ötödikjének lelki csatája és életigenlése a közönséget mindvégig fogva tartotta az érzelmek hullámzó tengerén.
