Azóta is azon tűnődöm, vajon hová lett a kevésbé ismert/ismeretlen ritkaságok iránti kíváncsiság, vagy csak pusztán előítéletről lenne szó. Pedig mindamellett, hogy a hangverseny műsora nem mindennap hallható zenei különlegességekre épült, a pazar előadás is megérdemelt volna telt házas sikert, hiszen az Anton Saburov, napjaink egyik legígéretesebb fiatal orosz karmestere által vezényelt zene- és a Cornel Groza által betanított énekkar, valamint Kele Brigitta (szoprán), Pataki Adorján (tenor) és Mihai Damian (bariton) tolmácsolásában megható-felemelő művészi magaslatokban volt részünk.
Modeszt Petrovics Muszorgszkij (1839–1881) Hovanscsina című ötfelvonásos operájának előjátéka a Hajnal a Moszkva folyó felett alcímet viseli. A közel ötperces zenekari darabot Rimszkij-Korszakov, az orosz ötök egyik legtehetségesebb mestere hangszerelte, és mint minden hangszerelésével, ezúttal is túlnőtte az eredeti művet, és olyan lírai gyöngyszemet alkotott, amelyben az oroszos dallamvilág és zenével „megfestett” hajnali pirkadat magával ragadó, szuggesztív természetképe elevenedik meg. Az ébredező hajnali tájat sejtelmesség, mesés titokzatosság öleli át, majd érezni, amint a nyugalmat árasztó klarinét- és fuvolaszólóval, a párás ködön lassú méltósággal átdereng a nap sugara, az oboa, a fagott és a kürt hangja pedig reményekkel teli új nap kezdetét hirdeti.
Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakov (1844–1908) Legenda a láthatatlan Kityezs városáról és Fevronyija szűzleányról című négyfelvonásos operájának mesés legendavilágában a hazaárulás és tatártámadás, a harcos küzdelem és a szerelem, az égi jutalom és az örök boldogság szálai fonódnak össze. Ezen az estén az operából készült nagyzenekari szvit hangzott el, amelynek hangsúlyozottan oroszos dallamvilágában poézis és dráma, meseszerűség és titokzatosság, ünnepélyesség és játékosság, lírai és táncos pillanatok sorjáznak. Drámai feszültségektől parázsló zeneszövetét mindvégig a dallam szépsége, a szélesen ívelő népies dallamvonalú brácsaszólam, a bánatos oboa-, fuvola- és klarinétszólók, a lágyan suhanó fuvolaszólók és az ünnepi fénytől ragyogó rezek teszik varázslatossá. A szvit végén a harangok a szabadság örömét hirdetik, a lecsendesült finálé néhány távolba vesző hangja pedig, a mesék utolsó mondatát juttatja eszünkbe: „boldogan éltek, míg meg nem haltak”.
Szergej Rahmanyinov (1873–1943) az orosz romantika utolsó képviselője többször emlegette, hogy már gyermekkorában figyelemmel hallgatta a templomi harangok hangját, érdekelték az általuk kifejezett történések, emberi érzelmek. A harangok (Kolokola, Op. 35) című négytételes korálszimfóniaként is emlegetett vokálszimfonikus művétEdgar Allen Poe amerikai költő 1849-ben írt azonos című verse ihlette, amelyet a zeneszerző Konsztantyin Balmont szimbolista orosz költő fordításában ismert meg 1912-ben. A négy tétel mindegyike az ember életének egy-egy szakaszát énekli meg a születéstől a halálig. Az élet történéseit és az eseményekhez kapcsolódó érzelmeket-érzéseket a zenekar kíséretével a mindvégig főszereplő énekkar, valamint az énekes szólisták „mesélik” el. Az első tétel Az ezüst szánharang vidám, örömteli zene, amelynek „dallamában annyi víg, jövő remény eseng”. Pataki Adorján drámai és lírai hajlatokban gazdag kellemes, telt hangja magában hordozta a születés és a gyermekkor önfeledt boldogságát, szólamának érzelmi hatósugarát az énekkarral folytatott felemelő párbeszéd növelte. Az esküvői aranyharang a boldogító igen aranyharangja komoly zenekari bevezetővel indul, majd az énekkar és a szólóének „szép jövőről elmereng”, és boldog világot varázsol elénk, amelynek mélyén érzelmi hullámzás, szenvedély parázslik. Kele Brigitta meleg tónusú, tisztán csengő hangjával a lélek legfinomabb rezdüléseit tolmácsolta, szólamának aranyporát a női gyöngédség, a poézis és a színek sziporkája jelentette. A hangos vészharang hatalmas erőket megmozgató tétel, amelynek feszültséghordozó, mélyen drámai zenekari bevezetője és a karzat két oldalán felállított női és férfikar megrázó harmóniái a háborús borzalmak égbe kiáltón fájdalmas drámáját tolmácsolták. A vészharangok hátborzongató drámaiságát, azt, hogy „a harang zokogva bong”, talán ma érezzük a legjobban, amikor életünket nap mint nap a háborútól való félelem, Földünket a pusztulás fenyegeti. A gyászoló vasharangokban az énekkar és Mihai Damian érett, puha fényű baritonhangjával a halálról és a gyászról énekelt, a tétel lamento-pillanatának angolkürtszólója a lelket gyötrő gyász siralmát mélyítette. Rahmanyinov egész művészetében ott bujkál az elmúlás, a halál gondolata, gyászoló vasharangjai szintén a halálban lelnek békére.
Mélyen megrendítő, elgondolkodtató hangverseny volt, amelyen a három zenei ritkaság pazar előadásának, megható-felemelő művészi magaslatainak élményét percekig tartó tapsviharral jutalmazta a közönség.
