Francis Poulenc (1899– 1963) a 20. században megalakult francia „Hatok” egyik kiváló zeneszerzője, akinek zongorista-pedagógus édesanyjától örökölt tehetségét már ötéves korában csodálták. Habár zenei alapképzésében Schumann és Scarlatti is jelentős szerepet játszott, számára a „Szentháromságot” már gyermekként is Mozart–Schubert–Chopin zenéje jelentette. A Mozart-imádat és a későbbi Debussy-szenvedély érett kori műveinek, így a hangversenyen elhangzó D-moll versenymű két zongorára és zenekarra című zseniális kompozíciójának is egyik ihlető forrása. Poulenc kétzongorás concertóját az eszményített Mozarttól örökölt végtelen öröm, játékosság és vidámság hatja át, zenéjét kiapadhatatlan kreatív ötletek, könnyűzenei és dzsesszes fordultok, a francia „café koncertek” hangulat-emléke uralja, amelyben még a csendnek is hatalma van. Zeneszövetét a meglepetések sorozata teszi elragadóvá, amelyben álomszerűség és titokzatosság, filmzenébe illő hangulatváltások, az éteri lebegéstől a katonás precízségig, csillogó virtuozitás és álmodozóan költői pillanatok, játékos egyszerűség és humoros- groteszk sziporkák alkotnak szellemes egységet. Oxana Corjos és Cristian Niculescu két vérbeli zongoraművész, előadásukban a harmonikus egymásra hangolódás, a technikai bravúr és a pazar virtuozitás, az erő és poézis, a hangulatok csapongása, az ezernyi színárnyalat és a zenekarral való tökéletes együttműködés, egyszóval minden együtt volt ahhoz, hogy Poulenc kétzongorás concertója a legmagasabb színvonalon jusson el a közönség szívéhez. A közönség viharos tetszésnyilvánítását a két művész Gabriel Fauré négykezes Dolly-szvitjének Berceuse című léleksimogató altatódalával köszönte meg.
Az est második felében, amint Paul Mann felemelte a karmesteri pálcáját, hogy a zenekarral elővarázsolja Hector Berlioz (1803–1869) Fantasztikus szimfóniájának (op. 14.) fantasztikus érzelmi hullámzásait, érezni lehetett, hogy vibrálni kezd a levegő, és egyre forróbbá, szenvedélyesebbé válik a hangulat. Nem csoda, hiszen a zenekar rendkívül szuggesztív előadásában Berlioz közel egyórás művében, a címet hűen alátámasztó nem mindennapi fantasztikus szerelmi történet bontakozott ki. Berlioz szenvedélyes romantikus, öttételes program-szimfóniájának eredeti címe Epizódok egy művész életéből – a zeneszerző saját ifjúságának történetét meséli el – amelynek középpontjában egy állandóan visszatérő zenei motívum, az „idée fixe”, az imádott nőt jelképezi. Az áriaszerű vezérmotívum hol az egész zenekaron, hol csak töredékeiben, vagy éppen egy-egy zseniális hangszerszólóban szólal meg. A megtaláltnak vélt szerelem boldogsága hamar véget ér, majd a reménytelenül szerelmes ifjú művész ópiummal megmérgezi magát, és azt álmodja, hogy megölte szerelmét, amiért halálra ítélik, és a vesztőhelyre kísérik. A tételcímek magukért beszélnek: az Álmok, szenvedélyekben bemutatkozik az imádott nőt jelképező „idée fixe”, a Bál tétel színekben pompázó keringőjének sodró hangulata magával ragadó. Beethoven Pastoralejának hangulatát idézi a Jelenet a mezőn, amelynek bensőséges élménypillanata Hary Noémi és Haáz Bence angolkürt–oboa dialógusát dicséri. Végül, a Menet a vesztőhelyre zaklatott indulózenéje és a Boszorkányszombat a hátborzongató Dies irae dallamával, fantasztikus hangulattal zárja a gigantikus művet, amelyben a gúny tárgyává, rikácsoló boszorkánnyá vált „imádott kedves” groteszk alakját elnyeli az alvilág pokoli mulatsága.
Fantasztikus szimfónia, fantasztikus hangverseny! Berlioz hol sejtelmesen titokzatos, hol lázasan felkavaró romantikus világának megteremtésében Paul Mann kiváló fantáziával, rendkívüli szuggesztív erővel, ezernyi színárnyalatban pompázó, csapongó-szenvedélyes hangulatot csalt ki a csúcsformában muzsikáló zenekarból. A szuperprodukció fantasztikus erejű fináléja magával ragadott, izzott a levegő, a közönség üdvrivalgásban tört ki és percekig állva tombolt.
