Múlt heti hagyományos péntek esti hangversenyén a kolozsvári filharmonikusok zenekara Paul Mann angol karmester muzikális, biztos kezű vezényletével Richard Strauss és Edward Elgar kevésbé ismert zenei ritkaságaival igazi zenés varázslatot teremtett, miközben a kegyetlen bosszúvágytól az eksztázisig, a beletörődés sóhajaitól a himnikus tombolásig, a szenvedélyesen csapongó érzelmek és hangulatok bűvkörébe vonta a hallgatóságot. A filharmónia meghívására Julia Sophie Wagner (szoprán) másodszor tért vissza Kolozsvárra, hogy ezúttal Strauss Saloméjának drámai fináléjával elkápráztassa a közönséget.
Richard Strauss (1864–1949) Salomé című egyfelvonásos operáját Oscar Wilde azonos című tragédiája ihlette, amelyben az egyik legismertebb bibliai történet, Keresztelő János és Salomé, a szépséges fiatal júdeai hercegnő szívdermesztő drámája kel éltre. Strauss Saloméjának 1905. évi premierje a 20. század operatörténetének egyik legjelentősebb eseménye, világszenzáció volt. Bár a művet jó ideig sikerek és botrányok kísérték, Strauss ezzel a művével az opera történetében új fejezetet nyitott. Zenéjében a wagneri vezérmotívumos szerkesztés elvét alkalmazta, de harmóniavilágában és színekben tobzódó hangszerelésében már saját szimfonikus alkotásainak ismérvei érvényesülnek. A hét fátyol tánca – amelyet technikai igényessége, eszméletlen virtuozitása miatt, legtöbbször nem a Salomé szerepét éneklő szoprán, hanem hivatásos balettművész ad elő – akkor hangzik el, amikor Heródes születésnapján Salomé buja, érzéki táncával megbabonázza az ünneplő társaságot. Kéjes tánca alatt egyik fátyol a másik után esik le a testéről, mígnem szinte teljesen meztelenül omlik a mostohaapja elé. A király esküvel ígéri, hogy bármit is kér, megadja neki. Salomé ezüsttálcán Keresztelő János (Jochanaan) fejét követeli. A Salomé-záródal maga az eksztázis, amelyben a hercegnő a próféta vérben fürdő levágott fejéhez énekel. Salomét a kegyetlen bosszú, a szerelmi vágy és a keserű felismerés vezérli. Bosszú, mivel egykoron minden csábítása ellenére „a szép Jochanaan” megvetéssel nézett rá, a szerelmi vágy, hogy újból és újból csókolja a véres fő ajkát, behunyt szemeit, valamint a keserű felismerésé, hogy a próféta, aki csak az Istent látta, őt sohasem szerethette volna. Megszállottságáért halállal fizet. Salomé szerepe énektechnikailag és az előadás szempontjából is megerőltető, mivel a szoprán énekestől széles ambitust, drámai erőt és az érzelmek hirtelen váltakozásának színárnyalatokban gazdag szuggesztív közvetítését követeli. Strauss Saloméja Julia Sophie Wagner (szoprán) egyik dédelgetett szerepálma. Ez alkalommal az opera fináléját, a Salomé-záródalt premierként énekelte fergeteges sikerrel. Érett, telt hangú tolmácsolásában gazdag színpalettájú drámai erő, tiszta intonáció és a szuggesztív színpadi jelenlét alkotott egységet. Strauss a Salomé hangszerelésével kapcsolatban Gustav Klimt Danaë festményére hivatkozott, amikor így emlékezett: „Ilyen csillámló arany lebegett a hangszereléskor a szemem előtt.” Elképzelhető, hogy Julia Sophie Wagner elegáns, földig érő „csillámló arany” ruhája is erre a Strauss-vallomásra utalhatott. Paul Mann vezényletével a nagyzenekar Strauss Saloméjának „véres történetét” a feszültségek és a sokkoló drámai pillanatok fokozásával varázsolta megborzongatóan kifejezővé.
Edward Elgar (1857–1934) zeneszerzőt az angol Mahlerként emlegetik. A kolozsvári közönség eddig leggyakrabban a romantikus Enigma-variációk és a szentimentális e-moll csellóverseny szépségeiben gyönyörködhetett. Paul Mann karmester rendszerint zenei újdonságokkal lepi meg a kolozsvári komolyzene-kedvelőket, ezen az estén is ezt tette, amikor Elgar gigantikus I. Asz-dúr szimfóniájának (op. 55) drámai és lírai szépségeivel nyűgözte le a közönséget. Elgar az első nagy brit szimfóniaként emlegetett művét tíz évig komponálta, amellyel már az 1908-as ősbemutatón nagy sikert aratott. Zenéjének fő jellemvonásaként a gyakorta használt indulók himnikus hangvételét, az egymásba hajló dallamok hömpölygő áradatát és a míves hangszerszólókat említeném. A szimfónia első tételének nagyzenekari faktúrája a sötétből indul és a fény felé tart, majd szenvedélyes zaklatottság veszi kezdetét, amelynek drámai ereje egyre fokozódik. A háborgó érzelmek tengerében egy-egy nyugvószigetet a fúvósszólók képeznek. A második tétel drámai zeneszövetében a zaklatottságból kibomló erős indulójelleg és a kedves-bájos táncos lejtésű hangulat üldözi egymást. A tételt attacca követi a Mahler zenéjét idéző személyes hangú harmadik tétel, amelynek szélesen hömpölygő dallamfolyama, a fájdalmas beletörődés fel-feltörő sóhajai és zenés emlékfoszlányainak lírai szépsége lélegzetelállító. A finálé lassú bevezetője után eluralkodik a lelki vívódás és küzdelem hangja, de a végkifejlet lendületes, himnikus emelkedettségű indulója, a rezek fényében tündöklő reménységet hirdeti.
