Megjelent a Szabadság és az EKE – Kolozsvár 1891 turistamelléklete, az Erdély 2025. májusi számában.
K. E.
Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, halaszd inkább holnaputánra, hátha már nem is kell megtenned – olvashattuk évekig a Szabadság szerkesztőség titkárságának, Bartha Éva vidám birodalmának falán, a szabályzatban. Aki e bölcsességet megfogalmazta, egészen biztosan nem küzdött derült égből kibírhatatlan fájdalmakkal lecsapó krónikus ízületi nyavalyával. Mióta ez az egzotikum társamul szegődött, számomra gyökeresen átalakult a jótanács: „Amit ma megtehetsz, ne halogasd, mert holnap talán nem bírod megtenni, sőt esetleg már soha.” Azóta jutottam el erőltetett menetben a Székelykőre, idősebb társasággal sikeresen lépést tartva az Ördögmalom-vízeséshez, sereghajtóként a káprázatos Bélavárára, és idén a Jókai túrára Szindről Várfalváig – ezek az útvonalak mind tekintélyes szintkülönbségekkel és hosszú köves-sziklás szakaszokkal tarkítottak.
Hogy értsétek, miről is van szó: amikor éppen fáj (és ez rendkívül gyakran előfordul, egyeseknél folyamatosan), egy ilyen autoimmunnak címkézett állapotban lehetetlen küldetés kicsavarni egy vizes palack kupakját, lenyomni a kilincset, fésülködni, rágni, kortyolni, akár csak egyetlen lépcsőfokot fellépni, esetleg egyáltalán lépni tőrdöfés-szerű fájdalmak nélkül. Ez az állapot kortól független, akár gyerekeknél, csecsemőknél is kialakulhat. Oka ismeretlen, a kór maga gyógyíthatatlan, némi szerencsével az egyébként bármikor hirtelen jelentkezni képes tünetek valamelyest kordában tarthatók. Kirándulni értelemszerűen mindig kockázatos, hiszen ki szeretné hátráltatni a gyakorlott túratársakat? Az erdők-mezők, a természet hangjai és illatai iránti vágy ezzel együtt korántsem lankad.
Ilyenkor kiváló lehetőség például az EKE emléktúráin részt venni. Ide kirándulótársak híján akár egyedül is jelentkezhetünk, nem kell attól tartani, hogy nyomunk vész, mindenkit számon tartanak, amint egyik ellenőrzőponttól eljut a másikig. Ugyan teljesítménytúraként is hirdetik, de a szervezők által bőkezűen meghatározott szintidő lassú tempóban haladva is teljesíthető. Egészségügyi állapottól függetlenül mi alapjáraton is gyönyörködő kirándulók vagyunk, s ilyenkor csak úgy repülnek a percek.
Biztos, ami biztos, azért iparkodtunk inkább hamarabb elindulni, így a 8-9 óra közötti rajt számunkra negyed kilencre esett. A szindi unitárius paplaktól emelkedő aszfaltúton már öt perccel később kifogyott belőlem a szusz, huszonéves kísérőm persze jobban bírta, bár mindketten csupán alkalmi turisták, kocakirándulók vagyunk. Hogy fogom én végigjárni a 17 kilométert… ?!
Tudtam, hogy a Tordai-hasadék meglesz, ha a bakancs ellenére meg is viseli ízületeimet a sok csúszós kő. Elvégre tavaly még a hetvenkét éves, térdprotézises nagyi is félig bejárta. A hasadék végén a Szinden rajtolók vastagjával egyszerre érkeztünk az első ellenőrzőpontunkhoz. A pecsétet a nyilvántartás végett is érdemes igényelni, így ha „eltűnnénk”, a szervezők tudni fogják, hol keressenek, hiszen ott még megvoltunk. Feltölthettük kulacsainkat, egyesek falatoztak is, majd átkeltünk a Hesdát-patakon a szervezők által külön erre az alkalomra elhelyezett vashídon. A kutyáknak kicsit több biztatás kellett a keskeny hídon végiglépegetni.
Itt következett túránk legnehezebb szakasza, amelynek a végén 329 méterrel magasabbra kerültünk, de ennél jóval többet kellett felfelé kapaszkodni, ami főleg a szakasz meredek elején volt megterhelő – barátunkká avanzsált minden pihentető kapaszkodásra alkalmas fa az erdőben, és ahogy haladtunk, egyre gyakrabban álltunk meg „a tájat csodálni”. Jobb időt nem is kívánhattunk: miután napokig esett az eső, pénteken már kibújt a nap, szombaton felhőt is alig láttunk, így a kaptatón szépen tapadt a bakancsunk, akárha gyurmán lépegettünk volna, csak ritkán csúsztunk, és nem ragadt kilószám talpunkra a sár. Ezt az emelkedő szakaszt két óra alatt tettük meg, pedig a távolság szinte csak harmada volt az előzőnek, amire szintúgy ráment majdnem ugyanennyi idő.
A tető előtt bűn lenne kihagyni a szervezői túraleírásban csak ajánlott kilátót: innen madártávlatból látni a hasadék sziklafalait, a távoli völgyben liliputi házakat. A szerény bástyányi sziklatetőn ketten már kortyolgatták jól megérdemelt sörüket, s még befutott egy háromtagú magyar kazinczys csapat, akikkel aztán jó ideig folyton előzgettük egymást, mindahányszor réglátott ismerősökként örvendezve a viszontlátásnak. Ide már közel a Kápolnás-tető tágas fennsíkja, ahol mosolygós pontbírók fogadtak, s a kiváló reggeliző hely köröskörül pazar látvánnyal kényeztetett.
A mostanra már különösen nagyra értékelt vízszintesen haladást némileg nehezítették az akárha bolondos óriások kavicsjátékában szétszórt kövek. A tető végén is érdemes a sziklaperemre telepedve gyönyörködni, s csak azután nekiereszkedni a völgynek. Ha követhetetlennek tűnne a sok útleírás, aggodalomra nincs ok: a szervezők részletes leírást biztosítanak viszonyítási pontokkal, többféle GPS-útvonalat bocsátanak rendelkezésre, kérésre nyomtatott térképet is kaphatunk.
A túra további része kényelmes séta, akárha vasárnap délután a Bükkben járnánk. Négy óra körül érkeztünk a várfalvi EKE-Várhoz, az udvaron lekváros, zakuszkás, zsíros kenyérrel vártak, még a sótartót sem kellett megemelnem, a buzgó segítők megtették helyettem, háromszor is… Ilyen finomat mégis rég ettem – ki tudná, miért… ? Lehetetlen nem értékelni a temérdek szervezői háttérmunkát, a zsíros kenyérhez kínált minden egyes zöldhagyma valakiknek a láthatatlan ügyködésével került a kosárba. Ha kisebb késéssel is, de mindnyájunkat időben visszavitt a busz a szindi rajtnál hagyott járműveinkhez – kivéve azokat, akik inkább Torockóra buszoztak (vagy a 30 és 55 kilométeres túraváltozaton gyalogoltak) a végső célba, a gulyást és a tömegrendezvény élményeit is megkóstolni.
Amit ezúttal magunkkal viszünk: tizenhét kilométer, öt fürge gyíkocska, pancserül megszeppent kíváncsiságunkat türelmes bölcsességgel viselő méteres erdei kígyó, húszcentis medvenyomról a minap a Meszesen készült fényképét bemutató túratárs, aki Budapestről indult gyaloglásába amolyan mellékágként iktatta be a Jókait, egérút a várfalvi határban gyomlálgató bácsi jóvoltából, hat szelet zsíros kenyér, egy szervezői alma, olykor elhaladó túratársak, kedves biztatások, áldott lelassulás, kettős magány, sok bepótolt beszélgetés, meghitt kapcsolódások, retinánkba égett pillanatképek, amíg csak emlékezni tudunk. S amikor már nem tudnánk, meggyőződésem: az emlék érzése.
