Újraindítja az EKE Kolozsvár a Hunyadi Mátyás-teljesítménytúrát
Amennyiben valakinek azt mondanám, hogy az idei Kós Károly Emlék- és Teljesítménytúra váratlan kihívások és isteni csodák egymást követő sorozatának eredményeként valósulhatott meg, s nagyon kicsin múlott, hogy utolsó percben le ne mondjuk, biztosan drámai túlzásnak gondolná. Pedig a jubileumi kiadás annyi váratlan helyzettel állított szembe, amennyivel 2019 óta tartó teljesítménytúra-szervező pályafutásom alatt még sosem találkoztam. Minden nehézség ellenére – amikor újabb és újabb kihívással próbált megleckéztetni az élet – rá kis időre érkezett is a megoldás. Így a felszántott és kukoricával beültetett biciklis útvonal, a túrát megelőző esőzések okozta sáros terep, a Kispetri és Sztána határában épülő bicikliút, a Hója gerincén helyenként bekerített túraösvény, a kiskatona által szabotált útvonaljelzés, a magyargorbói országút felé elterelt kamionforgalom, a sofőr nélkül maradt sárga kisteherautó, valamint főszervező társam váratlan balesete és medencerepedése sem tudta meghiúsítani a 20. Kós-teljesítménytúrát.
Az augusztusi forróságra való tekintettel idén úgy döntöttünk, hogy szakítunk a hagyománnyal, és új időpontban, szeptember 13-án szervezzük meg a Kós-teljesítménytúrát. Az őszi dátumhoz nagy reményeket fűztünk, hiszen belegondoltunk, hogy addigra már mindenki hazatér a nyaralásból, véget ér a vakáció, a hőmérséklet is enyhül, így a tavalyi 132 résztvevőhöz képest biztosan majd több személyre számíthatunk. Amikor visszatértem a Yuppi táborból, ahol önkéntesként vettem részt, és két nappal a határidő lejára előtt még mindig csak 80 jelentkezőt számlált a mutató, kezdtem kétségbe esni, hogy annyian sem lesznek, mint eddig. Már arra gondoltam, hogy le kell mondanunk a túrát – aztán valamilyen csoda folytán kevesebb mint 72 óra alatt 100-an regisztráltak, így fellélegezhettünk, hogy mégis lesz akinek megszervezzük a jubileumi kiírást.
Épülő bicikliút, váratlan kukoricaföld, agresszív juhászkutyák
A túra előtti hétvégére ütemeztük az útvonalak kiszalagozását, hiszen annak ellenére, hogy digitális nyomvonalat és nyomtatott térképet is használhatnak a résztvevők, a tapasztalat azt mutatja, hogy legtöbben az általunk kihelyezett ideiglenes jelzésekre hagyatkoznak. A jelzési logisztika a többi teljesítménytúrához képest a Kóson a legbonyolultabb, hiszen nagyjából 75 km-nyi útvonalat kell kiszalagozni. László Tamással megegyeztünk, hogy ő kerékpárral kijelzi a Bátori-hegy és magyargorbói országút közötti szakaszt, Szőke Enikőék pedig vállalták a Kolozsvár és Bátori-hegy közötti táv jelzését, így hétfős csapatunk a gorbói úttól kezdődően vágott neki a feladatnak szeptember 6-án. Kacsó Timi és Virág Péter bevállalt egy közel 20 km-es távot a kalotanádasi útig, Venczel Enikő és Nóra a gyalogos 11 km-es táv útvonalát jelezte ki. Jómagam Balogh Andrással a Kispetri – Almási vár – Zsobok részt szalagoztuk, valamint a rövidítést Zsobokról Sztánára, Botondnak pedig maradtak azok a rövidebb szakaszok, amelyeket autós logisztikával gyorsan meg tudott oldani Zsobok, a Riszeg-tető és az Ordományos környékén. Amikor a gorbói országúton leraktuk Timiéket, feltűnt, hogy a megszokotthoz képest sokkal több teherautó haladt el óriási sebességgel, így aggódni kezdtem a hosszú túrák résztvevőiért, akiknek egy rövid szakaszon az aszfalt mellett kell haladniuk. Mint kiderült, amióta újraaszfaltozták az utat, a teherautók nem hajthatnak be Gyaluba, helyette a gorbói országúton kell eljutniuk a nádasi autópálya-felhajtóig. Mivel a parkolási lehetőségek is eléggé korlátozottak, gyorsan keresnünk kellett egy helyet, ahol a pontbírók az autójukat hagyhatják, s azon gondolkoztunk, hogy ideiglenes figyelmeztető jelzéseket is ki kell majd helyeznünk a száguldó kamionosok miatt. Közben érkezett egy kép Venczel Enikőtől, hogy Zsobok felé nagyon tönkrement és helyenként felgyűrődött az aszfalt, majd óvatosan hajtsunk.
Sztánára érve el is indultunk Kispetri irányába, amikor furcsa látvány fogadott: a szép füves utat teljesen felásták és kiszélesítették, az útszéli bokrokat pedig sok helyen kivágták, előre sajnáltam a túrázókat. A mi útvonalunkon további kellemetlenséggel szerencsére nem találkoztunk, csupán néhány belógó szúrós bokrot kellett kivágnunk. Helyenként vadalmával, szilvával és nagy szemű kökénnyel ajándékozott meg a természet, így a szalagozás mellett falatozásra is szántunk időt. Egyszer csak Botond hívott, hogy van egy kis gond, ugyanis Sztána határában, ahol a bicikliseknek kellene elhaladniuk, beszántották az utat, kukoricatábla lett a helyére. Ráadásul kiderült, hogy a Kispetri határában épülő út Sztánán folytatódik az alagútig, az egész egy nagy bicikliút-építési projektnek a része, amellyel össze akarják kötni a Varjúvárat az Almási-várral. Mi is tettünk egy kört a problémás részeken, hogy lássam, mi minden változott egy év alatt. Közben rögzítettünk egy új nyomvonalat is, hogy a bicikliseknek a lenti kerülő utat ajánljuk alternatívaként. Miközben a kalotanádasi út felé vettük az irányt, Botond elmesélte, hogy két helyen is találkozott juhászkutyákkal, így a Riszeg-tető felé vezető út egy szakaszát nem tudta jelezni. Timiék is elmesélték, hogy Kiskapus fölött egy egész kutyahad támadt rájuk, akik kb. 400 m szintet voltak képesek megmászni csak azért, hogy jól megugassák őket. A hazavezető úton tehát szorgosan jegyzeteltem, hogy mi mindent kell majd beleírnom a körlevélbe, amit kiküldök a résztvevőknek.
Baleset és újratervezés a 24. órában
A sikeres útvonaljelzés másnapján folytatódott a nyárias időjárás, ezért meggyőztem Botondot, hogy menjünk leszedni a Jókai-túra óta kint maradt szalagokat. Várfalván Istvánffy Attilánál hagytuk az autó kulcsát, majd nekivágtunk hátulról a Székelykőnek a már jól ismert útvonalon. Az idő csodás volt, de szalagot keveset találtunk, mert valakik (pásztorok, fanyűvők?) sajnos szinte mind összeszedték, sőt, a tábláinkat is ellopták, amelyek fel voltak kötve egy fára. Szerencsére nem volt teljesen hiábavaló a törekvésünk, hiszen még a nyereg előtt is találtunk egy-egy darab szalagot, útközben pedig sikerült elég sok szemetet összegyűjtenünk. Visszafelé szapora léptekkel haladtunk, mert egyre jobban közeledett az égi háború, s még az eső előtt le kellett érnünk Csegezre, ahol Attila várt. Egy óvatlan pillanatban Botond megcsúszott a poros erdei úton, s úgy megütötte a csípőjét, hogy nem tudott ráállni a lábára. Gyorsan riasztottuk Attilát, hogy próbáljon értünk jönni a terepjáróval, s közben megérdeklődtük, Kolozsváron melyik kórházba menjünk. Visszaérve Várfalvára egyenesen a kolozsvári ortopédia felé vettük az irányt. Pethő Adél hozott Botondnak mankókat, így valahogy be tudott baktatni a sürgősségire, ahol röntgen- és CT-vizsgálatot is végeztek, de miközben az eredményre vártunk, éreztem, hogy elhagy az erőm, s a sírás kerülget. Amikor az orvos elmondta, hogy ez bizony repedés, s minimum négy hetet kell pihentetni, potyogni kezdtek a könnyeim... Hirtelen arra gondoltam, hogy le kell mondanom a Kós-túrát, hiszen Botond nélkül nem leszek képes lebonyolítani. Kivel fogom bevásárolni az energiapótlókat és a vizeket? Ki fogja a városból összeszedni a nyomtatványokat, pólókat stb.? Ki fogja elvezetni a dubát Sztánáig, majd vissza? Ki fogja a pontbírókat felvinni a Riszeg-tetőre? Ki fogja a Szentimrei-villához kiszállítani a kellékeket, italokat?
Számtalan megválaszolatlan kérdés zúdult rám, mígnem vettem egy mély levegőt, s éjfél körül elkezdtem írogatni az embereknek, hogy vészhelyzet van, s csak akkor tudjuk megszervezni a Kós-túrát, ha mindenki besegít. Daray Attila, Filep Ingrid és Szikszai Attila is azonnal igent mondott a segélykérésemre, Ferenczi Juli sofőrje, Pali vállalta, hogy kiviszi a kisteherautót Sztánára, Bozsoki Csabát pedig be tudtam szervezni, hogy hazahozza. Nagyon megható volt látni, hogy többen is a segítségemre siettek, viszont Botond kiesése miatt teljesen át kellett szerveznem a hétvégi logisztikát, ami elég nagy fejtörést okozott. Daray Attila vállalta, hogy lemond a bringázásról, és helyette egész nap segít az autós logisztikában, Szikszai Attila összeszedte a nyomtatványokat, Ingrid beszervezte a férjét, Istvánt, az energiapótlók megvásárlására, ő pedig elhozta az irodába a pólókat, jelvényeket és a Signmakeres- nyomtatványokat is. Mindeközben elég esősre fordult az időjárás, így már előre sejtettem, hogy minden nehézség mellett még a sárral is meg kell küzdeniük a résztvevőknek. Szerdán csörrent is a telefon, Szőke Sanyi hívott, hogy elindultak kijelezni a Kányafő és Bátori-hegy közötti szakaszt az egyezségünk szerint, de váratlan kalandokba keveredtek. A Csigadomb után az eredeti útvonalat bekerítették, így kerülniük kellett, majd amikor tudták volna folytatni a jelzést, találkoztak egy katonával, aki elküldte őket, mondván, hogy a közelben lévő lőtéren gyakorlatoznak, s örüljenek, hogy nem tévedt feléjük egy golyó sem… Ugyanakkor visszaigazolták, hogy óriási a sár, s nagyon nehezen haladtak a bringákkal, így a túrázóknak sem lesz leányálom a tekerés.
Pakolás éjjel és péntek esti hajsza a matricákkal
Lassan-lassan kezdett visszatérni a reményem, hogy mégis sikerül mindent megoldani, s már a fényt is láttam az alagút végén, hiszen az irodai teendőkkel is az elvártnál sokkal jobban haladtam. Csütörtök délután nekiláttunk az indítócsomagok összeállításának Ingriddel, Nagy Julikával és Benczédi Ágnessel, közben Kardos Tibi is bekapcsolódott, s több feladatot is bevállalt. Nagyjából hét órára meg is lettünk mindennel, már „csak” a pontbírók csomagjainak összeállítása és az autóba való bepakolás maradt hátra, hiszen Julival úgy egyeztünk, hogy Pali másnap délben tudja kivinni a járművet Sztánára. Közben eszembe jutott, hogy a hosszú gyalogos és kerékpáros térképekbe elfelejtettem kinyomtatni a leírásokat, így utólag egyenként be kellett rakosgatnom őket mindegyik csomagba, s a kerékpáros rajtszámok is kimaradtak néhány zacskóból, így azokat is pótoltam, egy póló pedig nem stimmelt a nyilvántartásommal, így néhány csomagot át kellett néznem, hogy hova kerülhetett be egy női modell a férfi helyett… Aztán az egyik sátortokban találtam egy csavart, aminek nem ott lett volna a helye, így minden javított sátrat át kellett vizsgálnom, hogy megvannak-e a csavarjaik. Közben lecipeltem mindent az EMT-székházba, amire szükségem volt a pakoláshoz, s nekiláttam az egyik leghálátlanabb feladatnak, a pontbírócsomagok összeállításának, ami minden alkalommal egy többórás kálváriát jelent. Adott pillanatban akkora káosz volt a teremben, hogy a sírást is elkezdtem, aztán betettem egy playlistet a telefonomon és próbáltam csakis a feladatra koncentrálni. Ahányszor hiányzott még valami, felszaladtam az irodába, közben az energiapótlókat is szétosztottam, kicsit átrendeztem a kisteherautót, s szép lassan, szemerkélő esőben elkezdtem áthordani a vizeket, sátrakat, asztalokat, indítócsomagokat, pontbírókellékeket. Ahogy ürülni kezdett a terem, az idegeim egyre jobban lenyugodtak, s már nem is zavart, hogy a pakolás belenyúlt az éjszakába. Amire mindennel végeztem, már fél négyet ütött az óra, s a derekam is rendesen beállt, de legalább teljesíteni tudtam a tervemet, hogy péntek délre kész legyen az autó, így nyugodt lelkiismerettel hajtottam álomra a fejem.
Másnap reggel már 9-kor csengett a telefonom, így gyorsan füstbe ment a tervem, miszerint 11-ig fogok aludni. Nemsokára megtudtam, hogy Pali csak délután négykor tud jönni a kisteherautóért, így akár aznap is befejezhettem volna a pakolást, megspórolva az éjszakázást. No, de legalább így mindennel meglettem időben, s a túra előtti napom sokkal nyugodtabb volt, mint valaha. Néhány apró simítást még elvégeztem, egyeztettem a pontbírókkal a csomagok átvételéről, s mindenkinek személyesen átadtam a kellékeket. Már épp zárni készültem az irodát délután hat óra körül, amikor csörrent a telefonom. Váradi István hívott, hogy megnézte a mappát – amit aznap teljesen véletlenül vett át az irodában, mert amúgy csak másnap reggel kellett volna megkapnia András Imrétől –, és sehol nem találja a matricákat. Hitetlenkedve hallgattam, hiszen saját kezemmel raktam be a borítékokba a matricákat – aztán amikor leellenőriztem a kis fóliás mappát, kiderült, hogy a Kányafőn kívül a Bátori-hegy, az Almási-vár, Gyerővásárhely és Kispetri matricái is kimaradtak a borítékból. A hirtelen kétségbeesést gyors intézkedés váltotta fel: hívtam Daray Attilát, kiderült, hogy Judit és a Filep fiúk épp a közelben vannak, így az iroda felé tudtak kanyarodni az autójukkal, Juli még munkában volt, így hazafele jövet a buszmegállóban be tudtam adni neki a matricákat. Kispetribe másnap nekünk kellett szállítani a pontbírókat, így az is megoldódott, az András Imrének félrerakott kellékekhez pedig odatettem a Kányafő-matricákat, így csak a Kerekdombra kellett felbicikliznem Bogyáékhoz az Almási vár matricákkal. Közben hívott Pali, hogy kiértek Sztánára a teherautóval, s észrevette, hogy egy szeg beleállt a kerékbe, így elvinné Körösfőre, hogy húzzák ki, s ha szükséges, foldozzák meg. Onnan pedig a másik Pali visszavitte a járművet Sztánára, s elvállalta, hogy az italokat valamint a kellékeket átszállítja a Szentimrei-villához. Amikor rám csörgött, hogy pontosan miket pakoljon be az autójába, szólt, hogy az indítócsomagok egy része leborult, s minden kiesett belőlük. Annyira kétségbeestem, hogy megint elkezdtem a sírást, de Pali megnyugtatott, hogy ő mindent szépen elrendez, csak mondjam meg, milyen rajtszámokhoz rakja be a pólókat, s gyorsan meg is oldotta a problémát. Aztán amikor megkértem, hogy egy sátrat is vigyen át a Szentimrei-villához, kiderült, hogy a másik Pali tévedésből mindhárom sátrat lerakta Zsobokon, így küldtem is az üzenetet Daray Attilának, hogy reggel még lesz egy feladata pluszban. Mindezek után az eredeti tervemhez képest sokkal később sikerült lefeküdnöm, az izgalomtól pedig nehezen jött álom a szememre.
Ködtenger a hajnali fényben és váratlan hívás a Romsilvától
Elérkezett a nagy nap, s reggel fél 7-kor már indultunk is az irodától Filep Mátyással, Cuzdorian Tamással és Bajkó Andrással. Nem tudtam eléggé hálás lenni Ingridnek, hogy utolsó percben beszervezte Mátyást, hiszen eredetileg csak az ikertesója, Balázs önkénteskedett volna a túrán. Neki köszönhetően megúsztam a vezetést aznapra, aminek kifejezetten örültem a lelki és mentális állapotomra való tekintettel. Szászfenesre érve tűnt fel, hogy szeptemberhez képest szokatlanul nagy köd borítja a tájat, a gyerővásárhelyi hágón pedig hihetetlen látványt nyújtott a felkelő nap sugarai által megvilágított ködtenger. Mintha az égiek ezzel is jelezni próbálták volna, hogy minden rendben lesz, én csak ne aggódjak.
Sztánára érve szóltunk Palinak, hogy hozza fel a központba a kisteherautót, az önkéntesek gyorsan segítettek kipakolni, mi pedig indultunk is a pontbírókkal, Benczédi Ágnessel, Csorba Annával és Kardos Zalánnal a Szentimrei-villához. Zalánnak elmagyaráztam, hogy hova kellene kihelyeznie a táblákat, s utána indultunk vissza a faluba, hogy Kispetribe is időben elszállíthassuk az embereket, Szabó Jánost, Tóth Annamarit és Bozsoki Adriennt. A falu határához érve döbbenten konstatáltuk, hogy múlt hét óta egy vastag homokréteget nyomtak az épülő bicikliútra, így Sztánáról a másik utat kellett választanunk, s szóltam Ádám Gábornak, hogy a K33-Alszeg biciklis résztvevőit is arra küldjék, ha nem akarnak elsüllyedni. Épp időben érkeztünk Kispetribe, ahogy berendeztük a pontot, meg is érkeztek is az első túrázók, mi pedig siettünk tovább Mátyással kirakni néhány táblát, s indultunk vissza Sztánára, ahol Daray Attila már várt ránk. Gyorsan bedobtuk a táblákat és a botokat, majd indultunk a Riszeg-tetőre a pontbírókkal, Werczberger Lacival és Okos-Rigó Levivel.
A terep néhol elég sáros és csúszós volt, így utólag visszagondolva nem is biztos, hogy Botond autójával fel tudtuk volna szállítani őket, ezért még hálásabb voltam Attilának, hogy lemondott a túrázásról. Mint kiderült, az is egyfajta csodaként értelmezhető, hogy egyáltalán el tudtak jönni, hiszen egy őszi vásárt terveztek az alapítványuknál ugyanerre a napra, de az végül elmaradt. A Bátori-hegyre sem lehetett volna kisautóval felszállítani az embereket, akkora volt a sár, így az égiek tényleg úgy intézkedtek, hogy Attila ott lehessen a túrán. Miután a Riszeg-tetőn kipakoltuk a kellékeket, felhúztuk a sátrat, s Lizi kutya is szaladt néhány kört, indultunk tovább kihelyezni az útvonaljelző-tábákat, Marci pedig a Roxette örökzöld slágereivel fokozta a hangulatunkat. Közben csörrent a telefon, Kardos Zsuzsa hívott, hogy Várdai Évával sikerült megtalálniuk a jegenyei út mellett levő ellenőrzőpontot, habár még sosem jártak ott, s a táblákat is kihelyezték. Ezután leereszkedtünk Zsobokra, ahol már állt az ellenőrzőpont a közösségi ház előtt, Kacsó Timi, Filep Balázs és Tréger Éva pedig kedvesen fogadtak, s a reggeli útitársaimmal, Tamással és Andrással is összefutottunk, akik segítettek a többieknek az előkészületekben. Örültem az energiapótlóknak, mert reggel nem sok minden ment le a torkomon, kevés falatozás után indultunk is vissza Sztánára.
Ádám Gábortól megtudtam, hogy egy apuka a lányával be volt jelentkezve, de elfelejtették befizetni a nevezési díjat, ezért azt hitték, nem kapnak indítócsomagot, így nem jelentkeztek be a rajtnál, s igazolólap nélkül indultak útnak. Mátyás közben Péter Anikóval átment az Almási várhoz fotózni, s a kellékeket átvenni Bogyáéktól. Amikor rájuk csörögtem, azt mondták, hogy már csak Bihari Attiláékra várnak, róluk viszont kiderült, hogy végül gyerekekkel jöttek, s átiratkoztak a 11/17-es változatra a 19/24-esről, így bezárhatták a pontot. A biciklisek listáját átfutva már csak László Tamás hiányzott, így gyorsan fel is hívtam telefonon. Épp akkor érkeztek meg Sztánára, így szóltam, hogy jöjjön gyorsan a református templom melletti rajthoz, ő viszont azt hitte, hogy a Szentimrei-villánál kell átvennie az indítócsomagját.
Daray Attila közben elvitte Tamást és Andrást szalagleszedő útjukra, s utána Kispetriből a pontbírókat is vissza kellett hoznia, így kaptam ajándékba húsz perc pihenőt.
Azaz kaptam volna, ha tíz perc után nem csörgött volna a telefonom: Mátó Zsolt hívott, s románul kérdezte tőlem, hogy értesítettük-e a Romsilva vállalatot az eseményről, mert ott van egy úriember, s kérdezősködik a túráról. Már csak ez hiányzott – gondoltam magamban, aztán szép kedvesen elcsevegtem az illető úriemberrel, szabadkoztam, hogy eddig sosem értesítettük őket, s nem is jelezték, hogy kellene, de ő erősködött, hogy ha valakire rádől egy fa, amit épp akkor vágnak ki, az az ő felelősségük, így konszenzusra jutottunk, hogy jövőre ők lesznek az elsők, akiket felkeresünk. Nemsokára visszaért Attila a pontbírókkal, s indultunk is volna át a Szentimrei-villához, amikor eszembe jutott, hogy a kasszadobozom Mátyásnál maradt az autóban, ők pedig nem jöttek még vissza az Almási vártól. Ameddig várakoztunk, legalább tudtam egyeztetni a sofőrrel a délutáni szállítások kapcsán, aztán Mátyás is megérkezett, így mindent kipakoltunk tőle, épp csak a piros dobozkát felejtettük el, ami útközben jutott eszembe, így ők is, mi is visszafordultunk, s ominózus jelenet kíséretében történt meg az átadás, ami az amerikai filmekre emlékeztetett, így mindannyian kacagtunk.
Sárpróba, elkésett biciklisek és a csalhatatlan puliszka
Kis késéssel, de végre sikerült átmennünk a Szentimrei-villához, ahol Nagy Julika, Micle Kinga, Pap Tünde és Zitzman Mária már ügyesen berendezték a célt és az EKE-bazárt, a konyhában Szabó Zsolt és kedves felesége, Szász Csilla már sürgött-forgott a puliszka körül, Anna és Ágnes pedig készen álltak a mosogatásra. Szabó János és Tóth Annamari vállalták a pultos szerepét, így mindenkinek megvolt a feladata, s a résztvevők is lassan kezdtek érkezni. Miközben tettem-vettem, videózgattam, egyszer csak hívott Levi, hogy a Riszeg-tetőn kezd elfogyni a víz, s még elég sok túrázónak kell áthaladnia, mitévők legyenek... Daray Attila tudott volna segíteni nekik, de ő kapott két óra szabadot, s elmentek gombászni Marcival, így leghamarabb délután négy körül tudott volna vizet felvinni nekik. Abban maradtunk, hogy addig beosztják azt a pár palackot, ami még van. Amikor a legkeményebb biciklisek is begurultak a célba, érdeklődni kezdtem, hogy mennyire volt kemény a terep – határozottan kijelentették, hogy kezdőknek semmiképp sem ajánlották volna, mert kézzel kellett leszedegetniük a kerekekre tapadt sarat.
Éreztem, hogy ennek még lesznek következményei a későbbiekben, nemsokára pedig csörrent is a telefonon: Ferenczi Juli hívott, hogy néhány biciklis úgy döntött, feladja Gyerővásárhelyen, s mit kezdjünk velük, mert igényeltek szállítást is. Sajnos, egyre jobban közeledett a fél hat, az első fuvar időpontja, amelyikkel a bicikliseket is kellett volna szállítanunk. Julival folyamatosan egyeztetve kiderült, hogy ketten feladták, őket Tőkés Tünde elhozza Sztánára, a többi kerékpáros viszont meggondolta magát és továbbindultak, de mivel semmiképp sem érték volna el a buszt, üzentünk nekik Kardos Zsuzsán keresztül, hogy biciklizzenek Körösfőig, mert ott a nagy busz és a Kertimag autója is meg tud állni, hogy felvegye őket. Végül csak ketten éltek ezzel a lehetőséggel, a többiek pedig inkább visszatekertek az aszfalton Kolozsvárra. Az egyik biciklis pár is késésben volt, s amikor felhívtam a férfit, hogy merre járnak, rendesen kioktatott, hogy miért nem raktuk későbbre a szállítást, s halasszuk el, mert nehéz volt a terep, nem lehetett gyorsabban haladni. Elmagyaráztam, hogy nem halaszthatjuk, mert vissza kell érnie a busznak. Érvelni már nem volt erőm, hogy csoda, hogy egyáltalán meg tudtuk szervezni a túrát. Végül sikerült őket beszerveznem Lőrincz Ferihez, aki a kisbuszával a bicikliket is haza tudta szállítani, így az ő helyzetük is megoldódott.
Mindeközben elindultunk a gyalogosokkal vissza Sztánára, s elkísértem őket, hogy ne a lenti kerülőúton menjenek, hanem a fenti rövidebb változaton. Palival és a buszsofőrrel is megbeszéltem, hogy Körösfőn kiket kell majd felvenni, Johi és Endre pedig, akik Gyerővásárhelyen hagyták a kerékpárjaikat, beültek Pali mellé a kisteherautóba, hogy útközben tudják majd felrakni a bringákat. Végre elindult az első busz, úgyhogy Mátyással és Anikóval, akik azóta a Szentimrei-villát is megjárták, átmentünk ismét Zsobokra, s próbáltuk kideríteni, hogy kik azok, akiknek még át kellene haladniuk, mert a listáik nagyon foghíjasok voltak. Néhány egyeztetés s a reggeli rajtlisták ellenőrzése eredményeként kiderült, hogy már senkinek nem kell áthaladnia, így zártuk a pontot, Balázsékat hazaküldtük, Timi pedig megvárta Daray Attiláékat a kellékekkel együtt. Kiderült, hogy ők még nem indultak el a Riszeg-tetőről, mert Ádám Gábor családja nem haladt át a ponton, Attila pedig eléjük ment, s szólt, hogy már ne is menjenek fel a tetőre, hanem a cél felé vegyék az irányt.
Ezután visszamentünk a Szentimrei-villához, ahol mindenki már nagyon pakolt, mert az önkéntesek aggódtak, hogy lekésik a buszt, Ádám Gábor s az anyukája, Csilla pedig türelmetlenül várták a családtagok megérkezését, akik az 52 km-es gyalogos távra vállalkoztak. Mi is elindultunk a második csapattal vissza a faluba a buszhoz. Mátyás és Szabó Zsolt néhány önkéntest leszállított autóval, így végül csak két résztvevő társaságában gyalogoltunk lefele. Éreztem, hogy a vércukorszintem lassan a béka feneke alatt van, s mindjárt elájulok, de a csodás bíbor naplemente kicsit enyhítette a szédülést. A busz még nem érkezett vissza, mire odaértünk a kultúrotthonhoz, így magukra hagytam az utasokat, s a teherautóhoz siettem, ahol Bozsoki Csaba és Czumbil Levente mindent átpakoltak, hogy beférjen a saját biciklijük is.
Közben megtudtuk, hogy Daray Attiláék és Lőrincz Feri is eljutott a Szentimreihez puliszkázni, így siettünk vissza Mátyással, hogy még találkozzunk velük, de a vasúti átkelőnél már jöttek szembe az autókkal. Mátyás átült Attilához, Lőrincz Ferinél a két kerékpáros mosolyogva integetett, én pedig visszahajtottam a villához, s végre leülhettem megenni az ízletes puliszkát. Ekkor Szilveszter Éva kétségbeesetten hívott, hogy elvesztette a pénztárcáját Gyerővásárhelyen, s mire megbeszéltem Kovács Csillával, a harangozó hölggyel, hogy vasárnap nézzen utána, addigra megkerült a pénztárca is a lakásban. Timi, Julika, Tamás, András és én a villában aludtunk, hogy másnap tudjuk leszedni a szalagokat, így vacsora után még megterveztük a logisztikát, az eseménydús napunk átvitatása után pedig következhetett a tücsökciripelés által kísért jól megérdemelt alvás Sztána csendes, idilli környezetében. Miközben próbáltam álommanót becserkészni, túlpörgött agyam nem hagyott nyugodni, így többször is lejátszottam magam előtt a kihívásokkal teli hetem pillanatait, s eszembe jutottak Rakonczay Gábor gondolatai, akinek az előadására utolsó pillanatban vettem meg a jegyet. Ő azt mondta, hogy csakis a krízishelyzetek által tudunk igazán fejlődni, s rajtunk áll, hogy vállaljuk-e ezeket a kríziseket, vagy inkább a kényelmes biztonságot választjuk, amely által sosem fogunk önmagunkhoz képest előrelépni.
Kós-teljesítménytúra: 180 túrázó a 20. kiíráson – az új dátumnak köszönhetően a tavalyihoz képest sokkal többen, 189-en regisztráltak a Kós-teljesítménytúrára, néhányan viszont utolsó pillanatban visszaléptek, így szombat reggel 180-an jelentek meg a rajtnál, néhányan versenyen kívül. A Gy11/17 legrövidebb gyalogos túraváltozaton 58-an indultak útnak Sztánáról, a többségük (46-an) pedig a 11 km-es távot választotta. A 19/24-es közepes gyalogos túra szintén Sztánáról rajtolt 48 résztvevővel, akik közül hat személyt leszámítva mindenki a hosszabb, a Riszeg-tetőt is érintő 24 km-es távra vállalkozott. A K33-Alszeg elnevezésű kerékpáros túra 25 résztvevője is a Szilágy megyei kis faluból startolt. Idén a Gyerővásárhelyről induló 16/25 km-es kerékpáros változatra is bejelentkezett egy háromtagú család, a gorbói országúttól rajtoló 28/36 km-es biciklitúrára pedig egy szál kerékpáros vállalkozott. A Kolozsvárról induló leghosszabb, 52/28 km-es gyalogos túra idén egy fél órával korábban, reggel hatkor, még sötétben rajtolt a Kolozsvári kakasos templomtól, a 21 jelentkezőből pedig végül 18-an jelentek meg. Ketten útközben feladták, de olyan bátor vállalkozók is akadtak, akik leszaladták az 52, vagy 58 km-es távot. A hosszabb változatot, amely Zsobokot is érintette, csupán öten választották. A szintén Kolozsvárról rajtoló K53/62 km-es kerékpáros túra résztvevői emberpróbáló kihívás elé néztek a sáros terep miatt, ezért a 27 rajtolóból csupán 18-an értek célba, néhányan feladták, mások visszatekertek az aszfalton Kolozsvárra. A legfiatalabb túrázóink Mike Eliza (2 éves), Bihari Borbála (3 éves) és Török Dorka Klára (3 és fél éves) voltak: Eliza a K33-Alszeg túrán vett részt az apukája utánfutójában utazva, Bori és Dorka pedig a 11 km-es gyalogos távot teljesítették hősiesen szüleikkel. A legtapasztaltabb túrázónak járó elismerést a Bánffy után ismét Farkas György érdemelte ki, aki 84 évesen is fiatalos tempóban teljesítette a 24 km-es gyalogos távot. A túra lebonyolításában 42 önkéntes vett részt, akik nélkül nem tudtuk volna megvalósítani eseményünket.
