Szülei egyfelől azért döntöttek az áttelepülés mellett, mert édesapja soha nem vette fel a román állampolgárságot, másfelől pedig azért, mert a magyarságukat teljes mértékben akarták megélni, és ezt a ragaszkodást a magyar anyanyelvhez és kultúrához a gyermekeiknek is átadták. Hálából ezért a ragaszkodásért, 1944 tavaszán, Magyarország valamennyiüket kitaszította társadalmából, mindenükből kiforgatta, gettóba zárta, majd Auschwitzba deportálta.
Nuszbaum László 15 évesen, jóformán a Kolozsvári Zsidó Gimnázium iskolapadjaiból erőszakosan kitépve, teljesen kiszolgáltatottan jutott el a náci haláltáborok legborzalmasabb poklába, ahol édesanyját és testvéröccsét is elvesztette. Édesapja nem sokkal a felszabadulás előtt halt meg egy németországi lágerben. László Auschwitzból Buchenwaldba került, ahol 1945 áprilisában, az ettersbergi Appelplatzon, alig 16 évesen, sok ezer felszabadult fogolytársával együtt esküt tett arra, hogy küzdeni fog a fasizmus, a nácizmus és mindenfajta kirekesztés ellen, amíg él. Ennek a fogadalomnak a legtisztább szándékkal és a legnagyobb elkötelezettséggel élete végéig eleget tett. Amikor csak tehette, visszatért az Ettersbergre, hogy az évente rendezett megemlékezéseken részt vegyen, az áldozatokra emlékezzen, és az egykori esküjét megerősítse.
Bár a holokauszt után letelepedhetett volna Nyugaton is, úgy döntött, hogy hazatér, és részt vállal az idősebb baloldali fogolytársai által már Buchenwaldban megígért új, igazságosabb társadalom felépítésben. Tordára ment, befejezte a középfokú tanulmányait, majd beiratkozott a kolozsvári egyetemre, ahol matematikát és közgazdaságtudományt tanult. Tanulmányainak végén kinevezték egyetemi tanársegédnek, és úgy tűnt, hogy sikeres felsőoktatási pálya előtt áll. Tevékenységét azonban nem folytathatta, mert származása itt is akadályt jelentett, így az egyetemi kinevezést és vele együtt az egyetemi karrier reményét megvonták tőle. Egy darabig a Kolozsváron megjelenő Új Út című zsidó hetilap munkatársa volt, majd szerencséjére talált egy állást a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár dokumentációs osztályán, ahol teljesült az a vágya, hogy könyvek között élhessen, de zsidóként Romániában vezető állásra soha nem pályázhatott. Írt azonban az Igazságnak, az Új Útnak és a Korunknak.
Az Új Úthoz 1949 őszén került. Kahána Samu főszerkesztő és Fekete György lapigazgató csapatában kollégája volt a különösen jó kapacitású Rappaport Ottónak, és olyan kiváló újságíróknak, mint Erős László, Kallós Miklós, Erdélyi Lajos, Glancz András, Róth Éva, Tabák Sára és Weiss Oszkár.
1952-ben megnősült, és nemsokára felesége, Brüll Szilvia hegedűművész fiúgyermekkel ajándékozta meg. András és felesége, Gertrude, 1984-ben emigráltak, ma Németországban élnek, lányukkal, Szonjával együtt, akikre Nuszbaum László mindig nagyon büszke volt, és akikért bármilyen áldozatra képes lett volna. Utóbbi éveiben legfontosabb feladatát felesége ápolásában látta, akinek az elképzelhető legjobb feltételeket igyekezett biztosítani.
Nuszbaum Lászlót közelebbről akkor ismertem meg, amikor az észak-erdélyi holokauszttúlélők identitáskrízisének feltérképezése és megértése foglalkoztatott. Elmélyítette a barátságunkat a Kolozsvári Zsidó Gimnázium, a Zsidlic történetének a feltárása és megírása, amelyhez tőle, Vágóné Rosenfeld Lídiától, Mureșanné Kertész Judittól és sok más kollégájuktól hathatós segítséget, fontos információkat szereztem. Kutatásaim idején, Nuszbaum Lászlóval hosszú órákon, napokon át beszélgettünk. Rengeteget tanultam tőle. Végérvényesen például azt, hogy önazonosságát kizárólag az egyén maga definiálhatja, senki más. Mindazok után, amiken az életben keresztül kellett mennie, Nuszbaum László a sajátját ekképpen határozta meg: „Kultúra szempontjából magyar vagyok, de zsidó eredetem eltörölhetetlen.”
Megajándékozott a barátságával. Ragaszkodtam hozzá, tiszteltem őt, igyekeztem a barátságát szívből viszonozni. Csodáltam oktatói és előadói képességét, amelyről számtalan alkalommal meggyőzött. Amikor egyetemi előadásaimra meghívtam, öt perc alatt többet tudott mondani diákjaimnak az erdélyi zsidóság tragédiájáról, mint amennyit jómagam a teljes félév folyamán nekik átadni képes lehettem.
Tőlem nemcsak barátságot, de folyamatosan feladatokat is kapott. Főképpen azt, hogy újra meg újra tegyen tanúságot az általa átéltekről. Tudtam, hogy terheket rovok rá, de mindig kötélnek állt. Tanúságtételei, életútinterjúi – akár a Centropa-projekt révén, akár a kolozsvári Román Televízió, akár pedig az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma útján készültekre gondolok – ma már világszerte ismertek. Unszolásomra állt oda Csibi László fiatal és tehetséges kollégám kamerája elé is, akivel együtt elkészítették a már szintén a legszélesebb körben ismert Nussbaum 95736 című dokumentumfilmet. Ezek a vallomások, ezek a tanúságtételek generációk felvilágosítását és nevelését fogják szolgálni.
A lágerekből hazahozott csíkos rabnadrágját a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum őrzi, a történeteit az említett életinterjúk és dokumentumok. Nekünk a tanításainak a megőrzése és az emlékének az ápolása marad a feladatunk. A magam részéről örökké emlékezni és emlékeztetni fogok rá, a történelem és a sorsa által ráerőszakolt tragikus erkölcsi dilemmái által kiváltott sóhajaira éppúgy, mint letörhetetlen derűlátására és vidámságára, kitűnő vicceire és huncut mosolyára – de mindenekelőtt igaz emberszeretetére és feltételhez sosem kötött szolidaritására.
Nyugodjál békében, drága barátom! Velünk maradsz mindörökre.
