Egyrészt jogosan gondolják úgy, hogy a szülők elsöprő többsége nem alkalmas arra, hogy gyerekeit a mai világ – egyrészt lealjasított, másrészt áttekinthetetlenné bonyolított – szexuális „elvárásaira” felkészítse. A szexuális felvilágosítás nem szülőkre szabott feladat. Nem mintha ők maguk nem tudnák, miről is van szó, hiszen amennyiben tényleg szülők, maguk is rendelkeznek a minimálisan szükséges tapasztalattal. A probléma az, hogy ismereteiket különböző okokból nem képesek módszeresen kommunikálni. Főként azért, mert még őrzik az európai keresztény kultúrából örökölt gátlásaikat. A keresztény vallás ugyanis hosszú évszázadokon át szexualitásellenes. Ezt mi sem bizonyíthatja világosabban, mint a katolikus vallás papi nőtlensége, a szerzetesrendek és az apácakolostorok.
A közember számára a szexualitás a katolicizmusban is megengedett, de pusztán a „sokasodjatok és szaporodjatok” parancsolatának jegyében. Így hát évszázadokon át sokasodtunk és szaporodtunk. Ki ahogy tudott. De a szexualitás soha nem volt mellékes. Sőt! Éppen csak beszélni nem volt a tanácsos róla. A családban legalábbis is... (A paraszti társadalmak ez alól némileg kivételek…) Az én szüleim a református vallásban nevelkedtek, különlegesen tehetséges anyámat a református egyház küldte ösztöndíjasként a brassói kereskedelmi reálgimnáziumba. Kitűnő eredménnyel végzett, hogy aztán bekasztlizza a kommunizmus. De családunkban sem a meghaladottnak tekintett református hagyomány, sem a haladást istenítő kommunizmus jegyében nem eshetett szó a szexualitásról. Szent volt a prüdéria. Korán érő gyerek voltam, aminek minden bizonnyal voltak látható nyomai is. Ennek ellenére maradt a néma csönd.
Ma is – így vagy úgy – mindenki elsőként kezdi. A szerelem szerencsére mindenkit vagy csaknem mindenkit eligazít. Feltaláljuk magunkat. Egészen úgy, ahogyan egy magyartanárnak is jobbára magának kell kitalálnia a nyelvtan és az irodalomtudomány igazi finomságait, sőt, ami legfontosabb, a teljes pedagógiát is, s még egy író vagy újságíró is írás közben válik szakmája igazi ismerőjévé.
A mai család (legalábbis a szexualitás problémáinak kommunikálásában) semmivel sem felkészültebb, mint egykori iskoláink és egyetemeink. A szexuális felkészítés (minden felkészületlent zavarba ejtő) feladatát – elenyésző kivételtől eltekintve – ma sem bízhatjuk a családokra. Ezt a magyar törvény sem akarhatja. Amit akarhat pusztán az, hogy a szülők dönthessek arról, hogy kikre ruházhassák gyerekeik szexuális nevelését. A magyar törvénynek nem tudok olyan passzusáról, amely magát a szexuális nevelést tiltaná be. Pusztán arról van szó, hogy kikre tartozhasson a szexuális nevelés. A válasz egyértelmű: hozzáértő szakemberekre.
Ami korántsem jelenti azt (és itt rejlik a csúsztatás), hogy a gender-elmélet szakértőire.
Azaz nem – a nyugati szexológia által is jobbára propagandistáknak tekintett – gender-hívőkre. A Szabadságban, a maszol.ro-n, a Román Rádióban már korábban is sűrűn idéztem nyugati szakembereket, akik szerint a gender-elmélet annak ellenére sem tudomány, hogy számos egyetem ideológiai okokból azzá nyilvánította. Ma sincsenek világszerte elismert, doktori és professzori titulusokkal rendelkező képviselői. Az elmélet alaptételeiről nem zajlanak nyílt, szaktudományos érvekkel alátámasztott viták. Annál több a szivárványszínű zászló, a kirekesztési szándék és a kételyeket megfogalmazókkal szembeni agresszív attitűd. A megbízható pedagógiai készségek sem számítanak követelménynek...
Ezt az alapvetően antidemokratikus nyomulást igyekszik megfékezni (egyébként csupán mellékesen) a magyar törvény. Amely annyiban valóban „homofób”, amennyiben a gender-ideológia kisgyerekek körében való gátlástalan terjesztésének igyekszik határt szabni.
A melegeket (bár a nyugati média a magyar törvényt egyöntetűen homofób törvényként emlegeti) mindez annyiban érinti, amennyiben a józan ész az embert – mint olyat – alapvetően (de korántsem kizárólagosan) kétnemű lénynek tekinti. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy nem létezhetnek köztes esetek, azaz kétnemű ember-egyedek vagy egyneműek közti kapcsolatok, s hogy ezek a maguk nemében nem éppen annyira emberiek – következésként tiszteletre méltóak –, mint a heteroszexuálisok kapcsolatai. Magyarán természetesek. Még ha különböznek is a normától, amelynek a meglehetősen pontos geometriai ábrázolása az úgynevezett Gauss-görbe lehetne.
A Mozgó Világban nemrégen megjelent egy testes tanulmány (Bíró Judit - Csepeli György: A nemek alkonya. 2017, 10. szám, 11-31. oldal), amelynek „gender-szakemberei” úgy tekintik, hogy az ember, mint olyan nem zsúfolható be a két hagyományos nem ketrecébe. Csakhogy már maga a cím is képtelenség. Mert ha nemeknek lassan bealkonyul, azaz nem két nem van csupán, hanem hét, nyolc, vagy akár hetven, az ember minden lehet, csak az nem, amit a cím sugall: nemtelen. Legfeljebb soknemű. És szerintem is minden nemnek – amelyet valaki hajlamos önmagára érvényesnek tekinteni – megvan a maga létjogosultsága. Ki-ki büszke lehet a maga sajátos nemére, s az ebből sarjadó szerelemre. Ezt a büszkeséget senkinek sincs joga kétségbe vonni. De kérkedni sem illendő vele. Következésként az emberi nem nagyon is nemes, s ekként tekinthetjük akár szivárványosan többszínűnek is. A sokszínűségnek ez a sajátos válfaja csupán az emberiség egy töredéke számára létfontosságú, minden értelmes ember számára elfogadható.
A magyar törvény nem ezt a logikus következtetést szándékszik megkérdőjelezni, csupán arra tart igényt, hogy a gyerekek nemi hovatartozására vonatkozó „döntéseket”, amelyeket a természet vagy egy, a Biblia nem szó szerinti értelmében vett természetfölötti instancia előzetesen már meghozott, ne a tanintézményeket elözönlő gender-ideológusok „érzékenyítő” programjai hozzák felszínre, hanem a – szülők által is elfogadott – szakemberek tényleg szakszerű előadásai alapozzák meg. Akik segíthetnek (a majdani érett szerelmesek számára) használhatóvá is tenni az empátiával kommunikált ismereteket. Sőt, a szülőknek valóban lehet beleszólásuk abba is, hogy mi zajlik az iskolában. Sokaknak az sem lenne mindegy, hogy a biológiatanár az embert majomból vagy egy isteni igéből eredezteti-e. Vagy, hogy a romát alacsonyabb rendű lénynek nyilvánítja-e, vagy emberszámba veszi…
Ilyen egyszerű.
