Egy iskola szabályzata jó esetben meglehetősen stabil, pár év alatt elnyeri végleges formáját és a továbbiakban csak nagyon indokolt esetben, új elemek, jelenségek feltűnése okán szoktak komolyabban módosítani rajta. Magam is tanúja voltam egy ilyennek, ha jól emlékszem, 2016-ban, amikor a tanári kar eldöntötte, hogy kilencedikesnél kisebb diákok a maroktelefont szünetben csak telefonálásra használhatják. Korábban ugyanis folyamatosan annak voltunk tanúi, hogy amint kicsengettek, a gimnazisták, sőt, az elemi osztályok tanulói is hat-nyolcas csoportokba verődve körülálltak egy-egy ilyen készüléket, és becsengetésig onnan el nem mozdulva, fel-felvihogva néznek... valamit. Nem tudjuk, hogy mit. Lehet, hogy valami mémet, lehet a kedvenc előadójuk új videoklippjét, lehet, hogy valamit, amiben józan ésszel és felnőttként semmi néznivalót nem találnánk, de az is lehet, hogy pornót.
A szabálymódosítás után a jelenség megszűnt és jótékony mellékhatásként a diákok ismét kiözönlöttek az udvarra, a levegőre, mozogni, agyat szellőztetni. Már amennyire azt mi láttuk, mert egy nyolcszáz diákkal működő tanintézményben a legnagyobb igyekezet mellett sem lehet minden maroktelefon mellé szolgálatos tanárt állítani.
Kedves szülők, és mindazok, akik az iskolai szexuális nevelés ellen agitálnak, van önökhöz néhány roppant egyszerű kérdésem. Tényleg komolyan gondolják azt, hogy csemetéiket szexmentes ideológiai burokba zárva nevelhetik?
Tudják-e minden pillanatban, hogy gyermekük mit néz a telefonján, vagy a padtársáén, vagy az akármelyik osztálytársáén? Vagy iskola után, a havernál, akihez tanulni, vagy játszani ment át, tudják-e, mi folyik a képernyőn?
Remélem, a fentiekre senki sem válaszol őszinte igennel, mert annyira naiv azért mégsem lehet valaki. És akkor a következő kérdéseim:
Tudják-e, mi zajlik a pornófilmekben? Belekukkantottak-e már egy olyan oldal tartalmaiba, amit gyermekük két kattintással elérhet? Szép álom, hogy önöknél otthon nem, meg esetleg az iskolában sem, mert bizonyos tartalmakat zároltak, de biztosíthatom önöket, hogy ezeket egy mai digitális ösztönökkel született és érintőképernyőn szocializálódott fiatalnak gyerekjáték megkerülni, másrészt mindig lesz egy haver, akinek a szüleit nem izgatja a téma.
És ha tényleg tudják, mi zajlik ezekben a filmekben, amelyek állatias, vad, agresszív és teljes mértékben irreális aktussá züllesztik az intim együttlétet, akkor helyesnek találják-e azt, hogy gyermekük ezekből kapja meg azokat az információkat, amelyekre serdülő ösztönei következtében vágyik?
Sokan úgy gondolják, hogy a szexuális felvilágosítás a szülő dolga. Én nem kételkedem abban, hogy sok szülő valóban jól informáltan, kompetens módon meg is tudja ezt csinálni, de a statisztikák (ej, azok a rettenetes, soha nem hazudó számok, amikkel nem lehet vitatkozni, ahol nincs „de”!) azt mutatják, hogy az ilyen szülő kivétel. És a társadalom berendezkedését nem lehet a kivételre alapozni, ez soha, semmiben nem működik. Sőt, ennél rosszabb a helyzet, mert ugye gyerekeket kell megvédeni s az életre felkészíteni (a szexet, a párkapcsolatot, a saját testük ismeretét is beleértve). Olyan gyerekeket, akiknek nem kellene megszenvedniük szüleik tudatlanságát, vagy közönyét, ezért az átlagosnál rosszabb helyzetre gondolva kell stratégiáznunk.
Kedves olvasó, én elhiszem önnek azt, hogy ön felelős és jól informált szülő. De kérem, ne legyenek illúziói. Nagyon sok szülő – tapasztalataim alapján megkockáztatom, hogy nagyjából egyharmaduk – nem az.
Még az ideális esetben sem fog a gyermek, vagy a serdülő minden esetben, minden kérdéssel a szülőhöz fordulni. Nem tudom elképzelni reálisként azt a jelenetet, hogy a tizenöt éves kamasz odamegy az anyjához és elmeséli, hogy a havernál látott egy pornófilmet, majd megkérdi, hogy amikor odatette, kikötözte, odadugta stb. az normális része-e a szexnek?
Gyermeket csinálni bárki tud, és a gyermek testi-lelki robusztussága eredményeként az jó eséllyel fel is nő akkor is, ha a szülő enyhén szólva nincs a helyzet magaslatán.
De van ennek egy nagyon sötét oldala is. Az Egészségügyi Világszervezet 2012-es felmérése szerint a romániai gyerekek 12,7 százaléka szenved el szexuális bántalmazást. Több mint tízből egy, ami rettenetes!
A felmérések szerint az eseteknek csupán tíz százalékában ismeretlen az elkövető, a többiben a gyerek ismeri a bántalmazót, és ami a legrosszabb: az esetek harminc százalékában családtagról van szó.
Ne áltassák magukat gólyamesékkel. A gyermekmolesztálók nem a hülye filmekből ismert, gondozatlan külsejű, furán viselkedő sötét alakok, akik a sötét utcában várakoznak áldozatukra, vagy a játszótéren cukorkával csalogatják a gyerekeket. Van olyan is, de sokkal ritkább, mint gondolnák. Az átlagos gyermekmolesztáló teljesen normális, a legtisztességesebbnek látszó ember, akiről soha, de soha nem feltételeznénk, hogy mire képes. Igazi arcát csak áldozata látja. Ezért is van az, hogy azokban a ritka esetekben, amikor a gyermek elmeséli, mit műveltek vele, senki nem hisz neki, sőt, ő lesz újra megalázva, megbüntetve, megszégyenítve, bocsánatkérésre kényszerítve, amiért meg merte vádolni „pont őt, pont azt”.
A gyermekmolesztáló lehet köztiszteletben álló tanár, pap, orvos, edző, olyan ember, akire délután, vagy vasárnaponként rábízzuk gyerekünket. Ezért úszta meg évtizedekig például az amerikai olimpiai tornacsapat világhírű sportorvosa, Larry Nassar, aki fiatal lányok, gyermekeik százait molesztálta, mert szakmai hírneve, erkölcsi piedesztálja, tisztességes, magas társadalmi pozíciója nyomán senki sem hitte volna róla, mire képes. Amikor pedig néhány gyermek panaszt tett szüleinél, a hatóságoknál, tanároknak, senki nem hitt nekik. Nassar nem fog élve kikerülni a börtönből, de számos Nassar él a megkérdőjelezhetetlen tisztesség álarca alatt közvetlen környezetünkben is.
Ahhoz, hogy a tragédiát elkerüljük, a gyermeknek két dolgot kell tudnia: az egyik, hogy van a környezetében olyan felnőtt, akinek bármikor, bármit elmondhat. A statisztikák szerint a hazug vádak aránya elenyésző, és a vizsgálatok során nagyon hamar kibújik a szög a zsákból.
A másik, amit tudnia kell, az arra vonatkozik, hogy mit tehet meg vele egy felnőtt – családtag, rokon, ismerős, idegen, mindegy – és mi az, amit soha, de soha nem szabad elviselnie, szó nélkül hagynia.
Kedves szülő, lehet, hogy ön úgy gondolja, hogy képes erre felkészíteni gyermekét, és sok szülő valóban képes. De messze nem mindegyik. Nem minden szülő ismeri azt például, amit bugyiszabálynak neveznek: amit a bugyi eltakar, ahhoz más nem nyúlhat, azt más nem láthatja – leszámítva persze igen pici korban az ésszerű higiéniai okokat és később az egészségügyieket.
Ismerjük fel, hogy a szexuális élettel kapcsolatos tudnivalók, nemi szerveink ismerete, testünk ezen részének az anatómiája és fiziológiája sokkal több információt jelent, mint amit az átlagember, az átlagos szülő erről tud.
Ez tudomány. Nem valláserkölcsi kérdés, nem a szülők jogainak ilyen-olyan árnyalatain való rágódás.
És ha már szó esett a vallásról, s mindarról, amit számos vallási vezető hőbörög ebben a témában, engedjék meg, hogy ismét azokra a szerencsétlen soha nem hazudó, és ideológiákra fittyet hányó számokra utaljak: az összes felmérés – kivétel nélkül – azt mutatja, hogy azokban az országokban és vidékeken, ahol van az iskolákban szexuális nevelés, jelentősen csökken a tinédzserkori terhesség, illetve az abortuszok száma, kevesebb a nemi erőszak és a zaklatás. A fiatalok később és felelősebben kezdik meg a szexuális életet. A számok beszélnek, az élet hozza a bizonyítékokat, a többi csupán vélemény. Ebben az esetben üres vélemény.
