Villámvignetták
(A borítókép illusztráció.)
A jogász, akihez elmentünk válási tanácsot kérni, úgy nézett rám, mint az emberiség söpredékére. A közjegyző megjegyezte, hogy majd az Úr megítéli az én tetteimet, kétséget sem hagyván afelől, hogy ő pontosan tudja, mit érdemelek én az Úrtól. Ráadásul a házaspárt, amelyik megvásárolta a lakásunkat, a bank első fázisban visszautasította, mert a rajzon nem szerepelt az egyik mosdó, vagy nem annak nevezték, ami volt. A szerződést újra kellett írni – még egyszer el kellett hát mennem, hogy lássam azt, aki jóban van az Úrral.
Érdekes társaság, amelyik jóban van vele. Az egyik tiszteletes engem nagy örömmel meghívott magához, Epricsekre rá sem nézett. Akad gyülekezeti tag, aki azóta sem köszön nekem.
Az ember elbizonytalanodik ennyi tekintet között, és hülyeséget hülyeségre halmoz. Megbotlik, betöri az orrát, nagy nehezen feláll, és megy tovább.
De Zilahon védett voltam: nem kellett minden sarkon attól rettegnem, hogy szembejön valaki. Kialakult egy ottani társaságom, bár nem sokakkal tudtam felszabadultan beszélgetni. Bizonyos asztalok körül eleve nem olyanok ülnek, akikkel bármit is megoszthatnál.
Hát ültem és hallgattam, vagy ültem, és másról beszéltem. Naponta felhívtam a lyányomat, egyszer meg is látogatott. Ügyeket intéztem, papírokat tettem-vettem, amihez halálosan nem értek. Olyan volt az egész, mint egy temetés: az apró-cseprő intézkedések elvonták a figyelmemet arról, hogy valaminek véget vetettem.
Epricsek azonban végig mellettem volt teljes lényével. Mindent megértett: azt is, hogy nem tudok elmenni a szilveszteri buliba, azt is, hogy hagynia kell, hadd sírjam ki magam. Ha kellett, Makfalvára jött velem, ha kellett, Kolozsvárra. A szerelemmel nemcsak a csillogásban azonosult.
