Villámvignetták
Elvált emberként másként látod az időt, másként a teret, másként készülsz egy-egy nagy alkalomra, legalábbis, amíg meg nem szokod új helyzetedet. De még ha te megszoktad is, egykori rokonaid, akiket hirtelen idegenekké tettél, még mindig hüledeznek. Úgy mész a konfirmálásra, a szalagavatóra, a ballagásra, mint a hosszú kések éjszakáján áldozatnak, és az eltelt időtől, azaz az eltelt, kigyógyult feszültségtől függ, hogy miben vétesz. Mert vétesz mindenképpen.
Epricsek abban is segített, hogy a bűntudatot, melyben olyan lelkesen dagonyáztam, olykor kihúzzam az áramból. A vele való beszélgetések, humora, szabadsága, függetlensége, sebzettsége (tehát az a tudat, hogy nem legyintve, hűvösen, érintetlenül beszél), kedélye egytől egyig úgy hatottak, mint kenőcs a sebre. Azelőtt olyan voltam, akár a napraforgó, folyton az emberek reakcióját figyeltem – ma már éppen annyira figyelek, amennyire kell, bár az érzékenység nem tűnt el belőlem.
Büszke vagyok arra, hogy tudtam dönteni, és nem maradtam benne abban, ami legalább két embert felemésztett volna. Büszke vagyok, hogy engedtem a szerelemnek, még ha mindenre, ami következett, persze nem is lehetek büszke.
Sokáig fecsegtem a tengerről, aztán csak beleugrottam.
Egy szenttel turnézom
Sándort még krónikás koromban ismertem meg, Zsigán keresztül. Nyugaton élt, és megkérte Zsigát, tegyünk hármasban egy erdélyi felolvasókörutat. Nem rám gondolt, hiszen rólam nem is tudott – engem Zsiga kért meg, így utaztunk el hármasban, míg végül Vásárhelyen Zsiga lekopott: akkor indult A Hét új folyama, és neki dolgoznia kellett.
Mi mentünk tovább. Váradon és Szatmáron még hárman voltunk, Vásárhelyen, Udvarhelyen, Csíkban, Brassóban és Szentgyörgyön már csak ketten. Mindenütt felkértünk valakit a moderálásra, felolvastunk, mentünk tovább. Író- és költőkollégák, tanárok vállalkoztak az estek vezetésére, miután Zsigát kénytelenek voltunk nélkülözni. Akkor ismertem meg Bokor Katit, akit addig csak egyszer láttam, amikor Vincével olvastunk fel a szentgyörgyi olimpián.
Egészen revelatív turné volt. Brassóban annyian eljöttek, hogy majd leszakadt a csillár, és hát Kolozsváron is sokan voltak, hiszen Zsiga is, én is ott éltünk és dolgoztunk, a krónikások közül sokan kíváncsian pislogtak a régi Insomniában.
Sándorral barátok lettünk, holott a különbözőségeink elég élesek. Ő rohanós, én ballagós, ő egy nap száz esemény, én egy nap egy, főleg akkor még, ő Szent Ferenc, én... Részegekért és sebzett galambokért hajolt le útközben, de volt benne nekem való őrület is: Nagykárolyban kétszer megkerülte a kocsival Ady szobrát.
Később még egyet turnéztunk, az azonban már nem volt olyan friss. De tizenhat éve kísérjük egymás életét, küldözgetjük egymásnak a verseinket és a köteteinket, néhány éve a zilahi Költészet Tavaszának szervezésében is részt veszünk, beszélgetünk. Ő közben Stuttgartból Pestre költözött, velem is sok minden történt, de továbbra is szeretem versei ráolvasós jellegét, és őt magát, ezt a gellérthegyi Szent Ferencet.
