Villámvignetták
A legnagyobb harc talán az volt, hogy íme, nekem sem sikerült. Nekem, aki igazán kispolgári életet akartam élni, hogy végre legyen valaki a családban, aki helytáll a különféle viharokban. Az egyik énem leköpte a másikat, miközben az pedig arról győzködte, hogy a szerelemmel nem lehet alkudni, a harmadik meg félt, hogy mi lesz, ha csalódnia kell.
Az ellenségemnek se kívánom, hogy napról napra hazamenjen egy lakásba, ahol egy fél életet élt, és ahol a maga okozta szomorúság és keserűség várja.
Ilyenkor, amikor valami külső erőre is szüksége van, az ember abba kapaszkodik, amibe lehet. Egy Gyilkos elmék azzal az idézettel kezdődött, hogy fel kell adnunk a nyugodt életünket a harmadik emeleten, hogy megkaphassuk a sarkon várakozó másikat. Összeszorítottam a fogamat, és lementem a lépcsőn.
Epricsek MEGÉRINTETT. Végül is semmi más nem történt, mint hogy egy lélek áttört felém, és nem sikerült bezárulnom előtte. És egy idő után már nem is akartam: örömmel nyíltam meg.
Zilahon úgy jártam-keltem, mint a holdkóros. Megismertem az ismeretleneket, és majdnem mindenki ismeretlen volt. Felkeltem, reggeliztem, ebédeltem, vacsoráztam. Elképesztő, hogy ezeknek a mindennapi rítusoknak micsoda megtartó ereje van.
És fociztam. Epricsek öccse rögtön bevezetett a társaságba, és minden hétfőn beültem valakinek a kocsijába, és Perecsenbe mentem, az új tornaterembe, focizni. Ez a heti mozgás, mely később heti két alkalomra bővült, szintén sokat segített rajtam.
