Villámvignetták
Azt is kiírhatnám: „Marosvásárhelyen élek! Jól vagyok!” Nem hittem volna, de még mindig akad olyan ismerősöm, aki nem tudja. Igaz, amikor Epricsekhez költöztem, egyik régi tanárnője, aki már a szüleinek is kolléganője volt, egészen odavolt a meglepetéstől: „Jaj, te zilahi vagy???” Valahogy ki kellett fejeznie, hogy helyteleníti a szerelmünket.
Valamikor szerettem volna egy regényt írni, melynek főhőse beszerel néhány poloskát barátai lakásába, és amikor lehallgatja őket, meghasonlik önmagával. Aztán lemondtam erről a Nobel-díjas tervről, mert rájöttem, nem tudnám leírni, hogy kell beszerelni egy ilyen izét.
Különben sem akarom hallani. A gesztusokból több minden kiderül, mintsem bölcselmetek álmodni képes. A tekintetekből sem kevesebb. Meg aztán, az ember sem címer, hogy minden az arcára legyen írva. Kinyitni pedig fáradságos feladat, ha nem a szeretet próbálkozik.
Nagy dolognak hiszem
Még Kolozsváron éltem, amikor a nyakamon valami dudorokat éreztem, és hosszas vívódást követően elmentem az orr-fülgégészhez, aki majd' kitépte a nyelvem, és megállapította, hogy meg kell műtenie. Előbb azonban elküldött egy kollégájához, akinek valami olyan szerkentyűje volt, amellyel csak ő tudta megállapítani, hogy a daganatok rosszindulatúak-e vagy sem.
Mindez karácsony körül történt, ez mégsem élesztette fel a reményeimet. Szinte azonnal olyan mély reménytelenségbe, kétségbeesésbe zuhantam, hogy magam is megdöbbentem magamon. Kismilliószor idéztem Marcus Aureliust – „Már most élhetsz úgy, ahogy akkor akarsz, amikor majd távoznod kell. Ha pedig a körülmények nem engedik ezt meg, akkor távozz az életből, de ne úgy, mintha méltánytalanság ért volna. Itt füst van, távozom… miért hiszed ezt olyan nagy dolognak?” –, most mégsem tudtam úgy viselkedni, ahogy ő javasolja. Mi lesz, ha kiderül, hogy rákos vagyok? – ez a kissé nevetséges kérdés kattogott bennem folyton. Hiszen ugyan mi lenne, merre rendülne ki a világ?!
Akárhogy is, a daganat kegyes volt hozzám. A hölgy januárban megműtött, három nap alatt megjártam a romániai és finnyásságom mércéjével egyaránt minőségi kórházat. Egy napig vért köptem, aztán a nyakamon egy lefolyóval unatkoztam, amíg kitisztult a seb, és közben éreztem, hogy szeretnek. Mások szenvedéséhez nem is mérhető, amit megéltem, de mint mindig, a közelség itt sem csak a terjedelemtől függ. Már sejtem, milyen az, amikor a sánta bivalyborjút célkeresztjébe veszi az oroszlán.
