– Preiszner Imreként született 1902-ben, édesapja testnevelő tanár volt Brassóban, édesanyja, Killyéni Etelka pedig tanítónő. A Killyéni család régi nemesi család Erdélyben, lófő székelyek voltak – a székelyek erre nagyon büszkék –, édesapai ágon pedig sváb családból származott: az 1848-as forradalom után telepítették be a Preiszner családot Brassó környékére, ahol a nagytata erdőfelügyelő és rendőr, csendőr volt. Brassói család lévén, három nyelvet beszélnek: a gyerek kötelezően első osztályban magyar iskolába mennek, második osztályban szász iskolába, harmadikban pedig románba, így mindenki három nyelvet beszélt. De a család lassan elmagyarosodott. Dédnagyapám az akkori Magyarország egyik leghíresebb svédtorna szakembere volt, ő az, aki az 1900-as évek elején ösztöndíjjal kiutazhatott Németországba, Svédországba, hogy tanulmányozza a svédtornát. És mint tornatanító, belopja a sport szeretetét a fiának is az életébe. Csakhát közbeszól az első világháború, dédnagyapám meghal a fronton – fogságba esik, hazafelé Prágában életét veszti –, így a család, azaz dédnagyanyám és a három gyermek – a legkisebbik akkor alig 1–2 éves – igen nehéz anyagi helyzetbe kerül az 1920-as évek elején. Emiatt nagyapámnak az érettségi után lehetősége sincs arra, hogy Bukarestbe menjen. Brassó környékén dolgozik, mint tisztviselő, számos turisztikai – mai szóval – projektben ő volt a főszereplő; ő vezette a Nagykőhavason felépült egyik nagy menedékháznak az építését, de kisebb turistaszállások, illetve különböző turisztikai utaknak a felfestése is az ő nevéhez fűződik. 1928-ban így már kellőképpen jól élt ahhoz, hogy elutazzon Bukarestbe, és felvételizzen az akkori Testnevelési Akadémiára.
Amit még érdekes elmondani ebből az időszakból – és itt vannak a különböző emlékek is róla, például az útlevele – 1926-ban úgy dönt, hogy megjárja Olaszországot. Ezért vonattal elutazik Milánóba, majd onnan egészen délig, Nápolyig gyalog megy végig az olasz Riviérán – és nemcsak –, s ahol jár, azt fénykép is bizonyítja. Ugyanakkor minden egyes helyen, ahol megállt – Pádua, Velence, Róma –, vásárolt egy-egy korabeli képeslapot. Jónéhány hét után tért haza. Később pedig megismétli a kirándulást Konstantinápoly környékén, amikor Bukarestből indulva bejárja ezt a régiót.
Preiszner Imre (jobb szélen) jóval idősebb volt évfolyamtársainál
Visszatérve 1928-ra, felvételizik, és fel is veszik az akadémiára. Ezen az 1929-ben vagy 1930-ban készült fényképen jól látható, hogy jóval idősebb az évfolyamtársainál – különben akinek ez a pánt van keresztben az egyenruháján, mint neki is, az azt jelenti, hogy megnyerte a tökéletes atléta összes rendfokozatát. Ezért kapta ezt a kis kitüntetést is, rajta az INEF felirat (Institutul Naţional de Educaţie Fizică); ez azt jelentette, hogy az összes kötelező sportágban a lehető legmagasabban teljesített. Azonnal vissza is tartják őt egyetemi tanársegédként, már 1930-tól tanít, az egyetem elvégzése pillanatától számos kurzust vezet. Jól láthatóak a fotókon a nyári úszókurzusok, itt például a háttérben Eforie Nordon az egyetem épülete, amely ma már nem áll, s amely szíve-lelke volt abban az időszakban nagyapámnak: ő szervezi és ő az egyetem könyvtárosa is; a néhány évtizede kiadott egyetemtörténetben is megemlítik a harmincas évekbeli munkáját.
Az egyetem könyvtárosaként...
A mostani tárlaton nyilvánvalóan a téli fényképek a legérdekesebbek, hiszen minden télen ő vezeti a síkurzust. Fontos megjegyezni, hogy a sí akkor elsődlegesen sífutás volt, mert az alpesi sí csak 1936-tól lett olimpiai próba. Tehát abban az időszakban a sífutás volt a legfontosabb sísport, a képeken több helyszínen is látható, amint ezt gyakorolják: a Bucegi hegységben, Predealon, a Ialomiţa-völgyében a Török mecset előtt, aztán amikor Sinaia felé ereszkednek le, vagy Borszéken...
Útban az Omu csúcs felé, a Ialomița völgyben, a Török Mecset előtt
Számos olyan téli síkurzust vezetett, amelyek emléke megmaradt a tanítványok anekdotáiból. Igen közkedvelt volt a diákok körében… Ez pedig az a bizonyos ’37-es borszéki kirándulás, amikor több mint 50 kilométert járnak; elindulnak Borszékről, felmásznak a Kelemen-havasokba, onnan átereszkednek Durău fele, onnan a Besztercén ereszkednek le tutajokkal, majd felmásznak a Csalhóra, beereszkednek túlfelől az Oltárkő felé, átmennek a Békás-szoroson, felmásznak a Nagy-Cohárdra, megállnak a Gyilkos-tónál, visszajönnek a hegyeken keresztül Gyergyóba, és Gyergyószentmiklósról gyalog vissza Borszékre... Ez egy igen hosszú és látványos túra volt, de akkoriban nagyon szerették a diákok ezeket a túrákat, és a korabeli egyetemi visszaemlékezések is azt igazolják, hogy rettenetesen megsiratják nagyapámat 1938-ban, amikor távozik az egyetemről.
Tutajjal a Beszterce folyón 1937-ben
Egy téli sítábor után Preiszner Imre kiosztja a vasúti jegyeket a sinaiai vasútállomáson ('30-as évek közepe)
Ebből az időszakból fontos még kiemelni, hogy 1936-ban elkíséri az egyetem tornacsapatát a berlini olimpiára. Ezek olyan fényképek, képeslapok, amelyek ott készültek. Az ő fényképein keresztül egy olyan világ köszön itt vissza, amely máig igen érdekes és nehezen értelmezhető. Az 1936-os úgymond Hitlernek volt az olimpiája; akkor döntik el a németek, hogy megrendezik, amikor meg tudták győzni Hitlert arról, hogy ezt az olimpiát meg kell szervezni. A német vezetés persze ki is használta politikai szempontból, a fasiszta rendszernek az ünneplésére, de amellett fontos kiemelni, hogy sport szempontjából is egy igen kiemelkedő esemény volt. Egyrészt a német precizitás miatt, amivel megszervezték, másfelől az eredmények szempontjából – ha csak a magyar csapatra gondolunk, az egyik legsikeresebb részvételünk volt; Magyarország akkor a harmadik helyen végzett a nemzetek nemhivatalos listáján. Ez az olimpia tehát egy óriási siker abban a pillanatban, s az, ahogyan ő végigjárja, lefényképezi, megörökíti – gyakorlatilag minden fényképe egy kordokumentum erről a sportrendezvényről.
Ugyanakkor fontos kiemelni, mert nagyon sokan összekeverik, hogy a sportolói karlendítés és a náci karlendítés két külön dolog. Ezen az 1936 júniusában készült fényképen – amikor a tornászcsapat tagjai felvonulnak és készülnek a kiutazásra – a karlendítés a sportolóknak az univerzális köszönési módja. És nagyon sok, az 1936-os olimpián készült fényképen lehet látni a különbséget, hogy ki az, aki a náci karlendítéssel köszönt, és ki az, aki a sportolói karlendítéssel. Pont emiatt, mert nagyon hasonlított a kettő, hamarosan szinte teljesen eltűnt a sportolói kultúrából, már a második világháború után is egyre kevesebben használták ezt a köszönést, mert nagyon könnyű volt összetéveszteni, és rettenetesen hamar lehetett ítélkezni a sportolók fölött, holott ismétlem, ha megfelelő a fénykép, nagyon szépen látszik a különbség a kettő között.
A tornászcsapat tagjai, élen Preiszlerrel, az olimpiára való indulás előtt
Még egy érdekesség: olyan fényképek is fennmaradtak a hagyatékában, amelyek az 1920-as évek végének, ’30-as évek elejének a bukaresti testnevelési akadémiáját örökítik meg, hiszen a stadion és az épületek jelentős része azon a helyen állt, amelyet aztán a hatvanas években lebontanak és felépítik helyébe a Casa Poporului-t. Ma már egyáltalán nem hasonlít tehát a környék arra, ami egykor volt, de ezekből a fényképekről visszaköszön az a Testnevelési Akadémia, amely akkor Európa-szinten egy igen széles látókörű, igen érdekes világot jelentett a sportolóknak. Az 1920 utáni időszakban – Európa számos országában akkor alakítják meg a szakszerű egyetemeket – az akadémia is végigjárta a különböző lépéseket, előbb volt ONEF (Oficiul Naţional de Educaţie Fizică), aztán INEF (Institutul...), majd ANEF (Academia...), és így tökéletesen beilleszkedett az európai trendbe, mint egyetem, vagy mint ahogyan a kurzusokat kiválasztották. És azok, akik akkor ott tanítottak, igen jelentős személyiségek voltak a korabeli bukaresti – és nem csak bukaresti, hanem esetekben erdélyi – sportéletben.
Úszókurzus Eforie Nordon (harmincas évek közepe)
Visszatérve 1938-ra, akkor már udvarol a nagymamámnak. Részben dédnagyanyám hatására, reménykedve, hogy elveheti nagyanyámat feleségül – dédnagyanyám az erdélyi unitárius közösség egyik oszlopos tagja, a brassói unitárius nőszövetség egyik vezetője volt –, részben mert így hazatelepedhetett, meggyőzik, hogy 1938-tól jöjjön a keresztúri Unitárius Kollégiumba, amelynek igazgatója lesz 1943-ig. Úgy tudom, máig ő az egyedüli, aki erdélyi felekezeti iskolát vezetett testnevelő tanárként, tudtommal azelőtt se volt, azután sem ilyen eset, hogy testnevelő tanár iskolaigazgató legyen ilyen rangos líceumban. Azért volt rá nagyon nagy szükség, mert tökéletesen beszélt három nyelvet, s az akkori unitárius gimnáziumnak rengeteg gondja volt épp amiatt, hogy az akkori igazgatóknak gondot jelentett a román nyelv bukaresti szintű használata. Ezért nagyapám nagyon fontos szerepet játszott az akkori gimnáziumi életben, egyébként abból az időszakból is maradt fent néhány fénykép; ez például Székelykeresztúron készült, az igazgatói irodában. 
A székelykeresztúri Unitárius Gimnázium igazgatójaként
1944-től folyamatosan Székelyudvarhelyen dolgozott. 1948-ban számos iskola felszámolása miatt –államosítják a felekezeti iskolákat, bezárnak különböző tanintézeteket – nagy szükség van iskolanyitásra is, mert hát bezárjuk az iskolákat, de hova járnak a diákok? Ezért aztán több székelyudvarhelyi iskolának az alapításában vett részt, ő volt például az első igazgatója az akkor létrehozott pénzügyi iskolának, ő hozza létre a sportiskolát is, s emiatt, amikor azt a mai Tamási Áron Gimnáziumhoz csatolják, egy ideig annak az iskolának is aligazgatója volt.
Az 1960-as évek elején ment nyugdíjba, s reménykedik abban, hogy fia – édesapám, Killyéni Péter – átveszi a helyét, édesapámat viszont Kolozsvárra helyezik. De nyugdíjazása után is hosszú időn keresztül németet tanít, hiszen óriási hiány volt német tanárból; még a nyolcvanas éveihez közeledve is betanított, ahol és amikor kellett, emellett pedig számos turisztikai munkában részt vállalt, Hargitán rengeteg turistaösvényt takarítottak és jelöltek ki. De mástól sem riadt vissza: a ’70-es évek közepén Homoródfürdőn körülnéz, megállapítja, hogy ezek képtelenek rendesen megszervezni a gyerekeknek a tábort, felveszi hát a köpenyt, beáll kantinfelelősnek, és rendezi egész nyáron, hogy több száz gyerek táborozhasson… 1991-ben, 89. életévében hunyt el Székelyudvarhelyen.
Preiszner Imre, a síedző
