Tizenöt éve hunyt el az egyik legkedveltebb kolozsvári tornatanár
– Sokáig reménykedtünk, hogy a nyár folyamán a járványhelyzet enyhül, és az iskolakezdés előtt, még ha esetleg az előző versenyekhez képest változtatásokkal is, de lehetőség nyílik a verseny lebonyolítására – mondja Killyéni András. – De sajnos erre most sincs lehetőség, és ezt azért már sejtettük akkor is, amikor júniusban, Killyéni Péter halálának 15. évfordulóján nagyon szűk körben megemlékeztünk róla: már ekkor megfogalmazódott az ötlete egy másfajta megemlékezésnek. Arra gondoltunk, hogy az idei emléknap szóljon az iskolai sportéletben elért eredmények támogatásáról. A támogatók segítségével így aztán sikerült minden kolozsvári magyar líceum számára sport témájú könyveket biztosítani, így az új év kezdetén – amely sok helyen a régi tanév elmaradt lezárást is jelenteni fogja – remélhetőleg ezek a könyvek a legjobb helyre jutnak majd. Mert az elmúlt tanév legnagyobb gondját az iskolai sport szempontjából az jelentette, hogy a versenyek egy komoly része elmaradt, s az évzárókra sem kerülhetett sor, így értelemszerűen a legjobb sportolóikat sem díjazhatták a kolozsvári magyar iskolák. Többek között az utolsó könyvemből adtam a csomagba, a Földszint, 39-es teremből. A cél az, hogy múltunkat, a sportmúltunkat felfedezve próbáljuk meg a sport szeretetét éltetni, hogy Kolozsvár sportmúltjának egy olyan történetét ismerjék meg a diákok, amely ugyanúgy iskolai, egyetemi sport szintjén zajlott, mint manapság, csak éppen 110 évvel ezelőtt.
– Az idei lett volna a 12. emlékverseny. Hogyan jött az első verseny megszervezésének ötlete, és kik voltak azok, akik akkor és az azóta eltelt évek során melletted álltak ebben a szervezési munkában, jó tanáccsal vagy akár anyagiakkal?
– Ha jól emlékszem, 2009 tavasza volt, amikor az Apáczai líceum és a Református Kollégium tornatanárai javasolták az emlékverseny megszervezését. Tőkés-Szondi Edit és Erős Ferenc tornatanárok voltak azok, akikkel erről először elbeszélgettem, az ő ötletük volt, hogy iskolaközi atlétikai versenyt szervezzünk. Ennek a hátterében az állt, hogy annak idején a magyar iskoláink sportvetélkedőjét (labdajátékokban – szerk. megj.) édesapám álmodta meg, és úgy érezték, hogy ez szép megemlékezés lenne édesapámra, és a nevét viselhetné. A Református Kollégium és az Apáczai líceum azóta is elkötelezett támogatója az emlékversenynek és az emléknapoknak, és én úgy érzem, hogy nagyon szép 11 év van mögöttünk. Persze gondok és nehézségek is voltak, hiszen az egyetemi sportparkban sokszor gondot jelentett a pálya bérlése, olyan is volt, hogy hiába bérelték ki a pályát az iskolák, a helyszínen kiderült, hogy ott épp rögbi-mérkőzés is van. De a verseny az évek során kinőtte magát, már nem csak a nagy kolozsvári líceumok, hanem más Kolozs megyei iskolák – Tordáról, Szamosújvárról – vagy éppen a hallássérültek speciális iskolájának diákjai is eljönnek versenyezni.
Sokan voltak azok, akiknek az elmúlt 12 év során fontos volt ez az esemény, s a szervezéstől kezdve az anyagi támogatásig mellette álltak. Köztük volt elsősorban édesapám több volt diákja, akik évek óta anyagilag támogatják a rendezvényt, és én úgy érzem, az emléknap illetve az emlékverseny nekik és néhány kolozsvári magyar üzletembernek köszönhetően ma már stabil lábakon áll. Emellett pedig a két iskola is rendszeresen pályázott – sikerrel – a Communitas Alapítványnál a szervezési költségek egy részére.
Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban külön köszönetet mondok édesapám volt kollégáinak, Ráduly Zörgő Károlynak és Évának, Theil János, Szarukán László, Kanizsai Magdolna, Nagy István és sokan másoknak, akik évről évre jöttek és segítettek, bíráskodtak, s nekik köszönhetően a verseny mindig szakszerűen és nagyon gördülékenyen zajlott. Egyébként a verseny komolyságát az is mutatja, hogy amióta a Sportolimpia beindult, Kolozs megyében a Killyéni Péter Atlétikai Emlékverseny a selejtező az atlétikai számaira.
A volt kollégáknak is köszönhetően lett az emlékverseny a Sportolimpia „előszobája"
– Ki tudsz emelni egy olyan emlékversenyt vagy emléknapot, amely különösen emlékezetes volt számodra?
– Nehéz erre válaszolni. Volt olyan év, amikor a Minerva Egyesület székhelyén emlékkiállítást és könyvbemutatót rendeztünk, az például egy különösen kedves emlék számomra. Egy másik évben az édesapám emlékalbuma jelent meg, ami lelkileg nekem sokat jelentett, ezért az szintén igen különleges alkalom volt. De az évek során több olyan baráti beszélgetés, összejövetel, könyvbemutató volt ezeken a rendezvényeken, amelyek mind emlékezetesek voltak valamilyen oknál fogva, s amelyekről még órákig tudnék beszélni. Mindezekért nagyon hálás vagyok.
– Mennyire van szerepe a fiatal tehetségek felkarolásában, vagy inkább megtalálásában az emlékverseny?
– Ez nehéz kérdés, mert az a korosztály, amely versenyez, nem az, amelyben a tehetségeket fel szokták fedezni: az hamarabb, kisebb korban történik. Ha tehetségeket szeretnénk keresni, azt a 7-8-9 évesek körében kellene megtennünk. A líceumi diákoknak szervezett emlékverseny tehát nem erről szól, hanem versenylehetőség egy korosztály, nem utolsó sorban egy közösség számára. Mert rengeteg versenylehetőség van a profi atléták, a szakszerű edzésben részesülő sportolók számára, de olyan amatőr versenyek, ahol magyar diákok versenyezhetnek, nagyon kevés van. Édesapám ezért tartotta fontosnak az iskolák közötti versenyeket: meg kell adni a lehetőséget, hogy a magyar iskolák diákjai találkozzanak, megismerkedjenek, barátkozzanak és közösen versenyezzenek. Ezért nagyon fontos ez az emlékverseny. Ezen túl persze büszkék vagyunk arra, hogy részt vett rajta például Miklós Andrea, aki évről évre visszatért és visszatér most is, annak ellenére, hogy már leérettségizett és nagynevű sportoló.
– Engedd meg, hogy néhány személyesebb kérdést is feltegyek, kicsit édesapádat is felidézve. Mindig kíváncsi voltam arra, hogy próbált-e téged is az atlétika, a versenysport felé terelni?
– Nem voltam különösebben tehetséges atlétikában. Járogattam gyerekként atlétika edzésekre, de nem voltam kiemelkedő, így hamar rájött, hogy ezt nincs értelme erőltetni. Azt viszont el kell mondanom, hogy otthon, a családban a sport szeretete megvolt: rengeteg sportközvetítést néztünk együtt, rengeteget beszélgettünk sportról, sokszor vitáztunk is. Ezek a közös beszélgetések vagy akár a Forma–1-es futamok közös végignézése belopta a szívembe a sport, illetve a sporttörténet iránti szeretet. Előbbit jól mutatja az, hogy nagyon sok sportot űztem: asztalitenisz, tenisz, kosárlabda. Persze nem versenyszinten, hanem a baráti körrel, gyerekként és egyetemistaként, és mai napig is, ha időm engedi, szívesen asztaliteniszezek.
– Mennyire volt édesapádnak szerepe abban, hogy sporttörténész lettél?
– Ebben óriási szerepe volt. Az évek során anélkül lopta be a szívembe a sporttörténet szeretetét, hogy ezt tudatosan, céltudatosan végezte volna. Amikor 2003-ban elveszítettem édesanyámat, akkor kezdtem el segíteni neki abban, hogyan és milyen formában rendezze az addigi kutatásait, adatait. Akarva-akaratlanul egyszer csak észrevettem, hogy én is üldögélek szabadidőmben a levéltárban, iskolai könyveket, régi évkönyveket kérek ki, sporttal kapcsolatos információkat gyűjtök. Este, amikor találkoztunk, hosszasan beszélgettünk arról, amit aznap mind a ketten kutattunk és találtunk. Soha nem irányított azon témák felé, amelyekkel ő foglalkozott… Aztán felismertem: akár egy sporttörténeti doktorátust is bevállalnék. Négy nappal azután felvételiztem Budapesten a Semmelweis egyetem sporttudományi doktori iskolájába, hogy ő elhunyt…
– Hány könyved van eddig, s mikor jön a következő, mi a témája?
– Sok mindent írtam, szerkesztettem, voltam különböző kiadványokban megjelent cikkek szerzőtársa, úgyhogy erre a kérdésre nem is olyan könnyű hirtelenjében válaszolni. Ami a jelenlegi „prioritást” illeti, az nem más, mint iskolámnak, a Báthorynak és elődiskoláinak a sporttörténete, ezen sokat dolgoztam az utóbbi időben és már szerkesztés alatt van. Ezt a kiadványt még annak idején Vizi Imre álmodta meg, de aztán a halála után kicsit megakadt a projekt. Azon dolgozunk most, hogy jövő nyárára sajtó alá lehessen rendezni. Ezen kívül mindig akad egy-egy olyan téma, amely éppen valamilyen szempontból közelebb áll hozzám vagy éppen aktuális… Vannak munkák, amelyeken évek óta dolgozok, például a Kolozsvári Korcsolyázó Egyletnek a közel 80 éves története, ennek ellenére sokszor megtörténik, hogy akad egy olyan tematika, amely hirtelen vetődik fel, s amelynek a kifutási ideje sokkal rövidebb lesz…
– Ki tudja, talán egyszer az emlékversenyből és az emléknapokból is könyv lesz… Hogyan látod a versenyek jövőjét?
– A Killyéni Péter Atlétikai Emlékverseny stabil lábakon áll, a mögötte álló elképzelés jó, a pénzügyi modell rendben van… Fontos, hogy ez a verseny megmaradjon, mint válogató a Sportolimpia számára. Elég széles jelenleg az iskolák közötti versenypaletta, ezt kibővíteni kisebbeknek szóló versennyel vagy iskolák közötti közös futással nagyon nehéz lenne már csak az időhiány miatt is, így ilyenről nem álmodom. A célom az, hogy ezt a már kialakult modellt fenntarthatóvá tegyük, megtaláljuk azokat a támogatókat, amelyeknek minden évben ugyanolyan fontos a támogatásnyújtás, és ezáltal hosszú távon biztosítani lehessen az emlékverseny lebonyolítását, mind pedig az év végi iskolai díjazásokat. Nagy hangsúlyt fektettünk ugyanis arra, hogy azokban az iskolákban, ahol édesapám tanított, év végi díjakat adhassunk, támogatva a sportéletet, kitüntetve a legjobb sportolókat. Így tudjuk a legjobban megőrizni az ő emlékét, a hagyatékát.
„Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika. Azon túl, hogy megvitattuk az előző nap edzésein történteket, minden szünetben összegyűltünk, és kerestük a kontaktust a „Tanárelvtárssal”, akit rövidítve „Tantárnak” mondtuk, és ez így is maradt. Szinte minden szünetre volt valami meglepetése, mindig kaptunk Tőle valamit… Rengeteget fotózott, s ilyenkor kaptuk meg a képeket, melyeket személyesen vettünk át, ezzel is ürügyet teremtve, hogy lemehessünk a tornatermi tanárihoz. Ott, hirdetőtáblák tömkelegét állította fel, mindennapra varázsolt valami újat. Először csak a képeket tette ki, aztán iskolacsúcsokat, majd minden korosztálynak külön iskolacsúcsokat. Mikor egy szöges cipő kellett, mikor valami más felszerelés. Mindig tudtuk, mikor lesz esedékes, de azért naponta rákérdeztünk. Számokat festett a trikóinkra, kalória-pénzt szerzett, amire csokikat vett, és azt osztotta ki, vagy télen sítáborba készülve, síléceket osztogatott” (tanítványa, Pálffy Pál, aki irányításával 1981-ben a bukaresti Universiadén ezüstérmet nyert 110 m gáton).
*
„Nyár volt, versenyidőszak. Hetente rendezték a városi, megyei, megyeközi bajnokságokat a sétatéri stadionban, és rengeteg volt a versenytitkársági tennivaló. Addig ő volt a titkárság lelke, mozgatórugója, főszervezője. Most, mikor lépten-nyomon beleütközünk beíratásokkal, startlistákkal, futamokkal, versenylapokkal kapcsolatos nehézségekbe, csak most értettük meg, hogy milyen profi módon rendezte Péter mindezt éveken keresztül. Eddig, a kívülről szemlélők kényelmes helyzeténél fogva csupán halványan sejtettük, hogy mennyi apró, ámde fontos részletre kell odafigyelnie a titkárságnak a verseny sikeres lebonyolításához. Azóta megértettük, hogy miért érkezett Péter a biciklijén mindig elsőnek a stadionba, és miért karikázott haza utolsónak. Ha elvállalt valamit, azt szerette pontosan elvégezni, elejétől a végéig.” (Ráduly-Zörgő Éva olimpikon)
*
„ …maga volt egy személyben a nevelő, a segítő, a tehetséget csiszoló edző, a bátorító és mindig biztató, a megértő és irányító, életre felkészítő, sportolóit nagyon szerető, és akit úgy hívnak – jelen időben is: Killyéni Péter. Az 1970-es években volt ő a miénk, és mi büszkék voltunk arra, hogy ilyen »tanárelvtársunk« van, aki olyan messze állt az »elvtárs világtól«, mint jobb hasonlatot nem találva, Makó Jeruzsálemtől. (…) Székely sziklakőből faragták őt, akinek vénájában ott volt a példaadás, munkájában, nevelésében, emberségében, széttörhetetlen természetében pedig erős hite, ami mindig reménységet és erőt adott számára, és azok számára, akik vele együtt dolgoztak és fáradoztak a következő nemzedék céltudatos nevelése érdekében. Tudta, hogy számára a sport: eszköz és lehetőség arra, hogy ezzel fogja meg az erre tehetségeseket. És ehhez értett a különös adottságával...” (Fekete János lelkipásztor)
*
„Komolyan vette a sportszerűséget: a játékszabályokban érvényesülő közös tervek szépségét. Kimagasló eredményeket hozó atlétái mellett szeretettel, sőt tisztelettel bánt valamennyi tanítványával. Elvárta, hogy mi is komolyan vegyük magunkat. Abban a lázongó életkorban fel sem figyelünk környezetünkben a személyiség kisugárzására, bár sütkérezünk benne. De régóta tudom, hogy Killyéni Péter szelídsége, derűje, következetessége, elfogadó lénye, bölcsessége és hite a sport mint értelmes tevékenység, együttműködés, szabadság lehetőségében nemcsak engem kísér és biztat valamikori, mindenkori növendékei közül.” (Egyed Emese egyetemi tanár)
*
„Többet ér ez a titulus (Érdemes oktatói-nevelői díj – szerk. megj.) a doktori vagy akadémiai címnél. Az egyszerű tanító-tanár hétköznapi gürcölését dicsőíti meg, egy olyan nevelőét, aki időt, fáradságot nem kímélve aprópénzért (éhbérért) viszi véghez kötelességét egy olyan társadalomban, amelyben ezért nem kapott semmilyen dicséretet. E kitüntetés egy életre szól, minden országban felmagasztaló titulus, akár csupa nagybetűvel írható: Érdemes Oktató-Nevelő. (részlet kollégájának, Nagy Péternek a díj átadásakor mondott laudációjából).
Az utolsó sportosztály ballagása 1980-ban – Vince Tibor, Ferencz József, Gyöngyössy Zsolt, Killyéni Péter, Somai Gyöngyi, Fekete János és Székely László.
