A totyogó korszak előtt aztán eldöntöttem, hogy nem akarok megválni szeretett növényeimtől, így a gyerekeimet fogom megtanítani arra, hogy a hápci virágokat nem bántjuk. Ölben tartottam őket, úgy szagolgattuk az illatos és a nem illatos dísznövényeket egyaránt, ők pedig kacagták a hápcizást. Igyekeztem gyakran mondogatni, hogy nagyon szeretem a virágokat.
Aztán egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy amikor Matyi már egyedül is fel tudott menni a lépcsőkön, odahajolt a virágokhoz, hápcizott és ment is tovább. Pannával is ugyanezt a technikát próbálom alakalmazni, egyelőre úgy tűnik sikeresen.
Történt aztán, hogy amikor Matyiban tudatosult, hogy Nőnap alkalmával vagy Anyák napján micsoda örömöt szereznek azzal, hogy virágot adnak nekem, egyre gyakrabban szedett pitypangot vagy virágzó gazokat, s hozta nagy örömmel: tessék Anya, neked adom. Ilyenkor én rendesen olvadoztam, hogy a fiamtól kapok virágot.
Egyszer aztán, amikor a konyhában készítettem az ebédet, Matyi szaladva jött oda, kezében a kiskertben éppen virágzó, tövestől kitépett hagymavirággal: Nézd Anya, labdavirágot szedtem. Nagyon örülsz?
Mondanom sem kell, szükségem volt néhány másodpercre, hogy megfelelően reagáljak a helyzetre: ne szidni kezdjem a nagylegényt, hogy a virágoskert tiltott területén járt. Bármennyire is fájt a szívem a kitépett virágért, őszinte szemeit látva úgy döntöttem, elfogadom az ajándékot, aztán együtt újraültetjük, közben pedig megpróbáltam elmagyarázni, hogy bár nem örvendek, nagyon kedves, hogy virágot hozott.
Csak, csak, csak meglepetést akartam, Anya!
Hát, az volt.
