Ez biztosan sokakat megmosolyogtat(ott), de Apa is ott akart lenni, én meg annyira izgultam, hogy örültem, hogy lesz ott még valaki, aki segít majd boldogulni, a kismanót a szuri után megnyugtatni. Végül rájöttünk: nagy hűhó semmiért, Matyi igazi bátor legényként viselte a helyzetet. Ebből okulva, Apa azután többé nem jött velünk oltásra, pedig a későbbi alkalmakon nem ment minden zökkenőmenetesen. De nem panaszkodhatunk, kisebb-nagyobb nyöszörgésekkel megúsztuk, s minden alkalom után buzgón puszilgattuk a szuri helyét, hogy gyorsabban elmúljon a fájdalom.
Pannával már a kórházban jobban megviselt a helyzet, ugyanis a rettenetes sarokszuri mellett (legelső oltások egyike), amit a Matyi esetében is igencsak megkönnyeztem, a kislánynak fülbevalót is tétettünk, ami újabb szúrásokat jelentett. Vele már az oltásra is gyakorolott anyukaként mentem, az itthon maradt legénykének pedig elmeséltem, hogy Panna szurit fog kapni, fájni fog neki, s biztosan sírni is fog. Sajnálta is rendesen a kishúgát, s amikor hazaértünk, kíváncsian kérdezte, hogy hol fáj neki, s nagyon sírt-e a kicsilány. Mamáéknak is ő mutogatta, hogy melyik lába és/vagy karja fáj a testvérkéjének, gondosan simogatta, puszilgatta, hogy mielőbb gyógyuljon.
A varázspuszi ugyanis mifelénk (is) csodákra képes! Térdhorzsolás, beütött buksi, becsípett ujjacska és egyéb fájó pontok nagyon könnyen orvosolhatók, ha Anya, Apa, Mama vagy a tesó a közelben van, s odacuppantja a sérült részre.
De mi történik, amikor Anyával van valami gond?
Egy délelőtt hirtelen lehajoltam egy szertehagyott zokniért, s a mozdulattól annyira beállt a derekam, hogy a fájdalomtól a földön fetrengve verejtékeztem. Alig bírtam segítségért kiáltani, mert megijeszteni sem akartam a lurkókat, de felállni sem volt erőm. Végül Apa próbált felsegíteni az ágyba, a gyerekek pedig ragaszkodtak hozzá, hogy ők is kell tartsák a lábaim, a derékfájdalom ugyanis a bokámig hatolt.
Az ágyban aztán gondosan betakartak, meg ne fázzon a hátam, s egyre csak azt hajtogatták: ide is gyógypuszi, oda is gyógypuszi, ne fájjon, drága Anya! Cuppogtak is hozzá rendesen. Én meg fájdalmamban és meghatódottságomban alig bírtam visszafojtani a könnyeimet.
A puszihad után aztán hamar kérdezgették is, hogy fáj-e még, s azt várták, hogy igazi varázspuszi hatása legyen a cuppogásuknak – náluk ugyanis mindig bevált. De a derékfájás sajnos nem reagál olyan gyorsan a varázslatra, pedig szívem szerint cigánykereket hánytam volna a boldogságtól, amit a gondoskodásuktól éreztem. Ágyba hoztak ropit, finom citromos-mézes teát, hozzá szívószálat, mert ők úgy szeretik, ezek mellé pedig sok-sok meséskönyvet, amit szorosan mellém bújva hallgattak végig.
Azalatt a pár nap alatt, amíg nehezebben mozogtam, s figyelni kellett minden mozdulatra, segítőkészen próbáltak egyedül öltözni, cipőt húzni, Matyi gyakran segített Pannának is. Öröm volt nézni!
Nemrég újra rajtam volt a sor.
Jaj, Anya, szurit fogsz kapni, ugye nem fogsz sírni? A felnőttek nem sírnak, Anya! Én majd megpuszilom, ne sírjál a dokinéninél! – búcsúzott a nagylegény az ovi ajtajában. Amikor aztán délután újra találkoztunk, rögtön kérte, hogy mutassam a karomon a szuri helyét. Kicsit nehézkesen emeltem a kezem, ezért a gyógypusziknak mielőbb célba kellett érniük: guggolj Anya, legyél kicsi törpe, hogy gyógyíthassunk Pannával! Látod, Panna a ragtapaszt? Ott kell puszilni körbe-körbe, hogy ne fájjon. Látod Panna, oltás-szurit mi is kaptunk mikor kicsik voltunk! Bátor voltál, Anya? Nem sírtál, mert felnőtt vagy, ugye? Nézd, most Pannával mi meggyógyítunk, holnap már tudsz majd tornászni is.
