Kétgyerekes anyaként az életbentartó reggeli forró kávét is csak jegeskávéként fogyasztom valamikor a délutáni órákban, amikor a totyogó éppen alszik, a kicsi pedig jóllakottan gögicsél. Ilyenkor a délelőtt felgyűlt mosatlant végre be kellene pakolni a mosogatógépbe, a kávéscsészétől is szabadulnék – nehogy már azt később külön kelljen elmosni –, szóval jobb későn, mint soha, bekerül a kávé a véráramba, indulhat a nap második fele.
Persze a reggel elindított mosásprogram is jó ideje lejárt már, a gép kitartóan figyelmeztet, hogy teregetni kéne. De legtöbbször ez valamikor este tíz és éjfél között történik, amikor végre csend van a házban, apa másnapi tízórais csomagja előkészítve, kuka kiürítve, hajmosási luxustevékenység is letudva.
Az ilyen mindennapokon, amikor a meseolvasás, a végtelen „méélt?” kérdések megválaszolása, az ölbekérezkedések nélkül elfogyasztott ebéd egy wellness-programmal is felér, mikor jutna időm arra, hogy papírra vessem az éppen aktuális történeteinket?! Úgyis mindig emlékezni fogok rájuk – gondolom. Pedig már azt sem tudom, mikor bújt az elsőszülöttem első fogacskája, meddig tartott a hasfájós időszaka, mikor ült már stabilan, vagy mikor kezdett válogatós lenni, s kitartóan mindenre azt felelni, hogy nem.
Matyi (2 éves 4 hónapos) mellett sokszor éreztem úgy, hogy nem jut időm semmire – az egy gyerek ugyebár az ELSŐ gyerek. Aztán megszületett Panna lányom (7 hónapos), s az addigi szabadidő a töredékére csökkent, sokkal szervezettebbnek, rugalmasabbnak kell lenni, ha az ember lánya énidőt szeretne. Így aztán újabb programpontként igyekszem beszervezni a napi rutinba a felejthetetlennek hitt pillanatok, történések megörökítését. Egyszer csak úgyis azt kéri majd a gyermekem, hogy fogjam vissza magam, nem akarja magát az újságban viszontlátni, ciki, hogy mások az ő tettein, mondatain derülnek, s különben is, hogy jövök én ahhoz, hogy a beleegyezése nélkül növeljem a digitális lábnyomát, még ha nagyon igyekszem is korlátozni a közösségi médiában róla/róluk megosztott képek mennyiségét, milyenségét. Addig azonban kalandozásra fel, induljon a rendszeres rovat Négyen a nagyágyon címmel.
S miért éppen nagyágyon? Hát, tulajdonképpen innen indul(t) minden (pirulós emoticon)... Kislánykorom óta arról álmodoztam, hogy ha majd egyszer saját hálószobám lesz, tuti nagy franciaágy lesz a közepén. Az álom teljesülni látszott, amikor a bútorokat választottuk a lakásba. Eleinte kettesben laktuk be a nagyágyat, későnkelős hétvégéken kakaót szürcsöltünk egy-egy sorozatmaraton közben. Aztán megérkezett Matyi, hétvégén is hajnalban keltünk, felváltva aludtunk tovább a kisszobában a kanapén, amíg a másik a gyerekkel a nagyágyon félálomban játszott. A kakaót felváltotta a kávé, és a sorozatnézések is ünnepszámba mennek már.
Amikor aztán Panna is megérkezett, megszűnt a váltás-szolgálat, két embert igényel a reggeli (és esti) rituálé, aminek a nagyrésze természetesen a nagyágyon zajlik. Itt olvassuk a reggeli és esti mesét, itt zajlik a reggeli torna (zsip-zsupolás apával) és wellness (anyuci hátat masszíroz, még apának is), és innen történik a lámpaoltás is.
