A lázadás szelleme pedig – akárcsak 1848-ban – szétterjedni látszik Európában. A sárgamellényesek Londonban és a belga fővárosban is megjelentek már. A randalírozók nem pusztán Macron ellen tüntetnek, egyértelműen magát a társadalmi rendet kérdőjelezik meg. Franciaországban a szó szoros értelmében forradalmi hangulat van – tudósít a nyugati sajtó. Tény, hogy egy kisebbség randalírozik. De ezt a randalírozást – a közvélemény-kutatások tanúsága szerint – a társadalom kétharmada helyesli. (Sic!) Nem babra megy tehát a játék. S a rendőrség sem bánik kesztyűs kézzel az erőszaktevőkkel. Nemcsak könnygáz attakokat vezet ellenük, de nagyteljesítményű vízágyúkat is bevet. S a letartóztatottak száma is folyton másfél száz fölött van. Mindhiába. A rendőri „szigor” csak olaj a tűzre.
Martina Meister, a Die Welt kommentátora már cikkének címében is világosan jellemzi a helyzetet: „Eine königs morden de Monarchie”. Magyarán: Franciaország ma is királygyilkos monarchia. A tüntetők, akárcsak 1789-ben, ha jelképesen is, a „király” Emmanuel Macron levágott fejét hurcolják végig a francia főváros utcáin. „Valóságos forradalom van folyamatban. Az elnyomottak és a megalázottak rohama a paloták ellen, melyekben a kizsákmányolók a dolgozó embereken élősködve folytatják a túlkapásokat és visszaéléseket”, állapítja meg az újságírónő. A terminológia valóban a „nagy” polgári, illetve proletárforradalmak szóhasználatára emlékeztet. Félreérthetetlen: a sárgamellényesek többsége a fennálló rendet szeretné megdönteni. Aki ezt nem látja – írja a szerző –, az naiv. Az, aki az általuk propagált erőszakot nem ítéli el, felelőtlen. Egy kisebbség folyamodik erőszakhoz, akárcsak 1793-ban, 1917-ben, vagy 1933-ban, de teszi ezt akárcsak akkor, nagyon is céltudatosan. A köztársaság szimbólumait támadja, a prefektúrák, a minisztériumok, a sajtó ellen lázad. A tüntetések „felvonásai” közt összeesküvés-elméletek terjengenek, rasszista és antiszemita lózungok hangzanak fel. Lényegében büntetlenül. A résztvevők halálos fenyegetéseket skandálnak. Gyakorta a saját soraikban található mérsékeltek ellenében is.
A düh az állam és annak neoliberális doktrínája ellen irányul, mely csupán a társadalom egy szűk rétege számára látszik megoldásnak. Sajnos, ami Franciaországban történik – akárcsak 1848-ban –, több egyetlen elszigetelt nemzet társadalomfilozófiai bizalomvesztésénél. Világszerte a szabadkereskedelemből és a régi rendből való kiábrándulásnak ugyanazok az indulatai törnek felszínre. Angliában Brexit gyanánt, Amerikában a Trump-uralomként, Olaszországban Salvini nemzetmentő gesztusaiba csomagolva. Egyelőre demokratikusan…
A franciák viharos gyorsaságú kiábrándulását az a szélsőséges elkeseredés váltotta ki, melyet Macronba mint a francia nemzet „végső reménységébe” vetett hit megroppanása okozott. „Macron támogatottsága belpolitikailag olyan mélyponton van – összegez az újságírónő –, hogy pártjának az európai uniós választásokon – szinte már borítékolható – veresége elnökségének végét is jelentheti. Macron egy bizonyos pontig semmibe veheti a közvélemény-kutatások eredményeit, de annak, aki tartósan a társadalom kétharmados ellenszenvével kénytelen szembesülni, előbb-utóbb el kell gondolkodnia azon, hogy rendelkezik-e még azzal az autoritással, melyet egy nagyhatalmú ország irányítása megkövetel.”
A Die Welt a kommentárok nyomán rendszerint kérdést intéz olvasóhoz is. A fenti cikk nyomán a szerkesztő azt kérdezte meg, hogy: „Egyesítheti még Macron Franciaországot?” Az olvasók több mint kétharmada vélte úgy, hogy „nem, ehhez már túl sok embert ábrándított ki”. S ugyanennyien osztják Martina Meister véleményét is.
Németország Franciaországhoz, Angliához vagy Belgiumhoz viszonyítva a béke szigete. Itt nincsnek sárgamellényes tüntetések, még sztrájkok is csak elvétve. De ami van, az semmivel sem kevésbé megnyugtató, mint az előbbi államok állampolgárainak lázongásai.
Ansgar Graw, a Die Welt másik cikkírója „Was mein teigentlich »Nazis raus«”? (Azaz „Mit jelent a »nácik, takarodjatok«”?) című cikkében talán az előbbieknél is megdöbbentőbb következtetésekre jut. Németországban a nácik kiutasításának elve alatt „Egy másik típusú fasizmus előretörésének is tanúi lehetünk”, írja. Erre a lehetőségre a magyar József Attila csaknem egy évszázaddal ezelőtt Világosítsd föl című költeményében már figyelmeztetett. („Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét”). Az efféle torzulás nyomait Graw abban véli felfedezni, hogy a német társadalomban és nyilvánosságban egyre inkább tetten érhető a másként gondolkodókkal szembeni türelmetlenség, sőt engesztelhetetlen gyűlölet. A nyilvánosságban egyre többen vannak azok, akiket az AfD ellenes agressziók nem háborítanak föl. Sőt, akik alig leplezett örömmel fogadják a merényleteket. Az „úgy kell nekik” jegyében. Ez az attitűd, véli a szerző, az állam erőszakmonopóliumának félreérthetetlen megkérdőjelezéséről, azaz a demokrácia alapértékeinek megroggyanásáról tanúskodik.
„Egy olyan korban, amikor a politikusok elleni nyílt agresszió látszik eluralkodni, s ami még szomorúbb, az agresszió bizonyos, önmagukat demokratának aposztrofáló (ún. előkelő) körökben is elfogadottá válik, vagy éppenséggel üdvözlésre talál, ideje lenne elgondolkodni, hányadán is állunk”, hangzik a figyelmeztetés. Az erőszak egyelőre az Alternatíva Németországért nevű pártalakulat ellen irányul. „Bárki elítélheti ezt a pártot – mellesleg a Bundestag legnagyobb ellenzéki pártalakulatát –, akár meg is vetheti, de ennek az attitűdnek szigorúan a politikai és a jogi normák keretei közt kellene megmaradnia”, szögezi le Grew.
A szerző nem csupán a szászországi Döblin AfD-székháza ellen intézett robbantásos merényletre utal, melynek tettesei hónapok után sem kerültek kézre, hanem arra a Frank Magrits AfD-s Bundestag-képviselő ellen elkövetett bestiális merényletre is, melyet (a mellesleg feminista) Veronika Kracher, a berlini TAZ (Ein Tageszeitung) szerzője erőszakpárti Twitter-üzenetében kommentál. Az újságírónő úgy véli, hogy az agresszió pusztán a „Nazis raus” elkerülhetetlen következménye. A Grew szerint az „állítólagos újságírónő, az ideológiai árokháború partizánja” veszedelmes folyamatot indíthat el, amikor úgy véli, hogy „Ezek (mármint az AfD-sek – B. B.) nem fogják elhordani magukat. De a figyelmeztetés (mármint a gyilkos szándékú agresszió – B. B.) nem marad hatástalan, az első komoly válsághelyzetben kétszer is meggondolják majd, hogy fasiszta politikát folytassanak. Ezért aztán: MINDEN eszközzel ellenük!”
Ansgar Grew ez ellen az „argumentáció” ellen Soros György szellemi atyjának, Karl Poppernek a véleményét idézi: a popperi nyílt társadalom „nemcsak a különféle vélemények létjogosultságát ismeri el, de meg is követeli az eltérő véleményeket, hogy a társadalom a szemben álló intellektuális attitűdöket felülvizsgálhassa, és a kulturális változások előtt szabad utat engedélyezzen.” A szerző Hanna Arendtnek, a totalitarizmus talán legjelesebb nyugati szakértőjének véleményére is emlékeztet: „A totalitárius uralom ideális alattvalója nem a meggyőződéses fasiszta vagy a kommunista, hanem az az ember, akinek számára a tények és a fikciók, az igaz és a hamis közti megkülönböztetés eltűnik.” A totalitarista diktatúrák nem az ideológiára (mely mindig vitatható és felülvizsgálható), hanem az elvakultságra alapoznak. Az eszmék soha nem gyilkolnak, a gyilkossághoz mindenekelőtt az elmének kell elborulnia. S ezt a pszichózist gyakrabban idézik elő a tiltások, a józan ész belátásait kétségbevonó vagy egyenesen tilalmassá nyilvánító indulatok. Azaz a véleményterror…
Végül Grew felteszi a német nyilvánosságra, de a Nyugat egészére, sőt a mi tájainkra is érvényes, bár eleddig senki más által meg nem fogalmazott kérdést: ha a „Nazis raus” kiutasítás egy demokratikus társadalomban helyénvaló, hol marad az „Antifas raus”? És egyáltalán a kiutasítottak hová „takarodhatnának”, ha a német állam még a legálisan elutasított bevándorlóktól sem képes megszabadulni?
Úgy tűnik, a nyugati társadalmak egyre inkább megfeledkeznek arról, hogy a valóságos demokrácia nem a totalitarista ideológiák által felmagasztalt antagonizmusokon (a kibékíthetetlen, mert egymást kizáró ellentmondásokon) alapul, hanem egymást kiegészítő ELLENTÉTEKEN. Az ELLENTMONDÁSOK (amint azt megnevezésük is sugallja), logikai természetűek. Egy dologról, élőlényről, jelenségről, eszméről ugyanakkor, ugyanott és ugyanabban a vonatkozásban nem állíthatunk valamit és ugyanannak az ellenkezőjét is. Azt például, hogy létezik és nem létezik, veszélyes és veszélytelen. Magyarán ugyanazt és ugyanannak az ellenkezőjét. A két állítás valóban kizárja és végső fokon megsemmisíti egymást. A való világ azonban olyan ontológiai természetű ellentéteken alapul, melyek soha nem zárják ki, hanem – főként normális körülmények közt – kiegészítik, kiteljesítik egymást. Minden alapvető vonatkozásban. A természeti és a társadalmi lét vonzáson és a taszításon, közösségi összetartozáson és személyi vagy csoportautonómián, reményen és kétségbeesésen, rokon- és ellenszenven alapul. Aki csak az egyikre alapozná egzisztenciáját, az mindennek tekinthető, de demokratának nem. A társadalmi lét alapfogalma ugyanis a kölcsönösség. A demokratikus ellentétek térben és időben nemcsak kiegészítik, de bizonyos értelemben sakkban is tartják, azaz kiegyensúlyozzák egymást. Ismét Karl Poppert idézve: „Egy demokratának mindig élnie kell a gyanúperrel, hogy maga is tévedhet, és ezért a másik fél argumentumait is meg kell hallgatnia. Ha véletlenül rá is találhat a teljes igazságra, soha nem lehet maradéktalanul biztos benne, hogy valóban rá is akadt. Hiszen minden meggyőződésünket sejtelmek alapozzák meg.” S a teljes igazság önmagában is lefegyverez, nem agressziót, hanem belátást, a másik igazságának elismerését váltja ki, legyen az az igazság bármily parányi is, mert a másik szempontjából (ha irgalmatlan tilalom alá esik) esetleg létfontosságúvá válhat. Karl Poppert számos jel szerint még Soros György is megtagadja, amikor csak az egyik fél igazságát képes és hajlandó finanszírozni. (Lásd az ukrajnai magyar és cigány kisebbség vagy akár a romániai magyar kisebbség és a nők vagy a melegek közti – nézetem szerint észbontó – különbségtételt!) Pedig Popper épp a belátásban látta az erőszak és a racionalitás közti válaszhatárt. Máig tartó érvénnyel.
Sőt, szavai minálunk Erdélyben is aktuálisabbak, mint valaha. A fiatalabb nemzeték tagjai közt minálunk is valóságos divattá vált a fasisztázás, a másik véleményének negligálása vagy lekicsinylése. Az persze tény, hogy a második (sőt voltaképpen az első) világháború óta kialakult társadalomfilozófiai alapelméleteken túlhaladt az idő. A mai válság egyértelműen arra utal, hogy ezek az elméletek és a rájuk alapozott gyakorlat nem tartható fenn.
Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy mindent el kell utasítani, ami a múltból ered. A történelem minden nagy horderejű változása a múltra és a jövőre vonatkozó elképzelések szintézisén alapult. A mai válság abból fakad, hogy hosszú évtizedeken át egy demokratikusnak álcázott társadalmi gyakorlat teremtett féloldalas társadalmi viszonyokat. Nem összebékítette a jobb- és a baloldali társadalomfilozófiák igazságait, hanem az egyiket egyoldalúan a másik fölé helyezte. Ezért kell mind nyilvánvalóbban elbuknia. Az antifák erőszaktételei, amint arra Graw figyelmeztet, még mindig más mérlegelés alá esnek, mint a nácinak bélyegzett szélsőjobb (egy következetes demokrata nézőpontjából valóban vitatandó) eszméi.
Az újítóknak mindig a múlthoz kellett visszanyúlniuk, hogy elviselhető jövőt álmodhassanak maguknak. A „múltat végképp eltörölni” utópikus álma mindenkor elborzasztó disztópiákba torkollott. Félő, hogy most is ez történhet…
Így aztán a „Nazsis raus” és az „Antifas raus” konfliktusában nem szeretnék (legalábbis expliciten) állást foglalni. Hadd beszéljenek a Die Welt olvasói. A szerkesztőség kérdésére, hogy „Az AfD radikálisai magukhoz ragadhatják-e a kormányrudat?” az olvasók többsége azt a választ tekinti helyénvalónak, hogy „Nem, a párt meg fog válni nacionalistáitól.”
És a szerző fentebb ismertetett véleményét 1278-an osztják és csupán 25-en ellenzik.
A Die Welt olvasói talán nem képezik le a teljes német nyilvánosságot, de a reakciók félreérthetetlenül jelzik, hogy a közvélemény – mely korántsem a mainstream média véleménye – mégiscsak a legmegbízhatóbb „orgánumot” képviselik. Ők a demokrácia popolusa. Lehet ezt a populust „populizmussal” diszkreditálni, de félő, hogy ezzel a manipuláltan szétdiszkreditált fogalommal magát a demokráciát helyezzük hatályon kívül.
Pedig minden okunk meglehet rá, hogy továbbra is megbízzunk a demokráciában. A tiszta beszédet a populus vagy pejoratívabb terminussal a plebs, azaz az újságolvasó, az internetet és tévéadásokat böngésző néző is tévedhetetlenül felismeri. A gyakorta szintén jószándékú idióták – ha csak a barikádoktól eltekintünk – mindig kisebbségben voltak. De – a korántsem szélsőséges többségnek – sajnos nem sok választása volt. Hitlert sem a német emberek idiotizmusa, hanem – ezt a magyar Bibó István A német hisztéria okai és története című korszakos műve is tisztázta már – a német állampolgárok – elképesztő – háborús diktátum által kiváltott sérelmei juttatták hatalomra. Vannak szélsőséges helyzetek, melyekben a Norbert Elias-i affektus kontroll, sajnos, nem működhet. A méltánytalan sérelmek elaljasítanak. Ezeket a gaztetteket kellene a nemzetközi viszonyokból kiiktatni, hogy a demokrácia alanya, a populus megszabadulhasson a vesztesek és a győztesek jellemét egyaránt szétroncsoló traumáktól. A demokrácia csak többé-kevésbé egészséges állampolgárokra alapozható. Nagyhatalmi diktátumok által megnyomorított nép csak siralmas eszköze lehet mindenféle diktatúrának.
Németország nagyvonalakban kigyógyult már abból az iszonyatos nyomorúságból, melybe az elmebeteg Hitler – a békecsinálók esztelen döntései miatt – egykor belehajszolta. A legtágabb értelemben vett német plebs ma már – súlyos történelmi traumái nyomán – a még nem éppen sajtószabadságáról elhíresedett – Németországban sem hagyja magát az orránál fogva vezetni.
