A kérdésfelvetés korunk alapproblémájára reflektál, hiszen a modern demokrácia léte függ attól, hogy a tömegsajtóban megjelenő hitek, érvrendszerek, meggyőződések a választóközösség intim hiteivel, meggyőződéseivel, azaz az átlagember valósághoz való viszonyával egybevágjanak. Ha a két szféra közt szakadék támad, nem csupán a demokrácia válik működésképtelenné, de maga a társadalmi lét is káoszba sodródik.
A nyugati társadalmakban (s voltaképpen mi is azok közé tartoznánk) a tömegsajtó gyakorta eltekint az olvasóközönség meghatározott eseményekre vagy törekvésekre vonatkozó nézeteitől és benyomásaitól, még azokban az esetekben is, amikor rendkívül kényes, következésként vitára ingerlő történésekről van szó.
Ezt a „szabályt” sérti meg Behzad Karim Khani Berliner Zeitungban megjelent cikke. Kivételes sajtóközleményről van szó, melynek megjelenését is az teszi lehetővé, hogy szerzője szüleivel 12 éves korában telepedett meg Németországban, következésként ő maga már „bevándorló hátterű” németnek számít. Ekként olyan témát is szóba hozhat, mely egy – Khani szavaival – „bionémet” számára tabu.
Cikkében minden fenntartás nélkül a „bionémetek” szemébe vágja, hogy „Kihalófélben van az országotok, a következő 15 évben évente mintegy négyszázezer új munkaerőre van szüksége. Ez – a családtagokat is számítva – minden évben körülbelül egy millió bevándorlót jelent. Valószínűleg mi, migránsok fogjuk örökölni ezt a földet. Szóval itt az időre játszunk, ami nektek nincs.”
A cikk bejárta a világsajtót, Németországban azonban nem keltett túlságosan heves reakciókat. Vitát szinte egyáltalán. Pedig a cikk apropójául azok – a migránsok és a rendőrség közti súlyos, halálos áldozatokkal is járó – incidensek szolgáltak, melyek szilveszter éjszakáján Németország nagyvárosait Berlintől Hamburgig és a kelet-német területekig lángokba borították. A sajtó hallgatott vagy pusztán magukról a történésekről számolt be. Szűkszavúan, kommentár nélkül.
Az ember azt feltételezné, hogy a német sajtót a kormányzat tartja hatalmában, a lapokat – ahogy azt mondani szokás – kézi vezérléssel a hatalom működteti. Welzer és Precht azonban tagadják ezt a lehetőséget. A tömegmédia szerintük korántsem állami véleményformálók végrehajtó szerve. A lapok, tévéadók és az online platformok saját belső véleményformálóik végrehajtó szervei. Utóbbiak egyre inkább önnön egyoldalúságukat, leegyszerűsítő, moralizáló nézeteiket, hőzöngő és lekicsinylő attitűdjeiket erőltetik rá az olvasóközönségre vagy a nézőkre. A szerkesztőségek – külön-külön és együttvéve – valamiféle visszhangszobaként működnek, melyekben mindenki azt lesi, hogy a másik, a hangadó személyiség mit mond és mit ír. Rettegve figyelik egymást, nehogy egyebet mondjanak vagy írjanak, mint amit illik. Tudják: minden „eltévelyedés” az állásukba kerülhet. Nem azért, mert kirúgják, inkább azért, mert egyszerűen „kinézik” őket. Így válik életformájukká a „beilleszkedés”.
A beilleszkedés kudarcától való félelem a működőképes társadalom széthullásának „legmegbízhatóbb” jele. A vélemények mértéktelensége és egyoldalúsága gátat szab a legjobb indulatú vitának, a jobb megoldásokért folytatott demokratikus küzdelmeknek.
A rejtély, melyet a szerzők megoldani szeretnének az, hogy az egykor plurális sajtó-kínálatáról híres liberális demokrácia miként juthatott ebbe a kilátástalannak tűnő helyzetbe. Hogyan válhattak az egykor példásan jó minőségű, megbízható és nemzetközileg is elismert nyugati lapok – de a közszolgálati tévé is – az eltérő véleményektől, mint a deviancia szálláscsinálójától való páni félelem áldozatává?
A kérdésre a szerzők sem képesek meggyőző válasszal szolgálni, pusztán a tényeket rögzítik és gondolkodásra sarkallnak.
Pedig úgy vélem, a válasz közvetlenül a szemünk előtt van. Annyira közel, hogy észre sem igen vehetjük. A rettegés forrása világszerte a másságtól való félelem. Ráadásul a másság (az LMBTQ, a színes bőr, az elesettség) kultuszának paravánja mögül. A nyugati társadalmak – nem csak Németország – valóban pusztulásra vannak ítélve. Mindenekelőtt demográfiai okokból. Ezért – amint azt Khani is világosan kimondja – idegenekre vannak utalva. De hogy mégse veszítsék el végképp országukat – mely mindenekelőtt nyelvet, kultúrát, szokásrendeket jelent – asszimilálniuk kell az idegeneket. A kényszerasszimiláció, legyen az bármily gyöngéd és emberséges, csak az idegen idegenvoltát rögzíti. Az idegen nyelvűekből a (még) többségieknek kizárólag többségi nyelvűeket kell előállítaniuk, kultúrájukat is többségűvé kell tenniük, ráadásul úgy, hogy magából a többségi kultúrából is meg kell próbálniuk kiiktatni mindent, ami lényege szerint többségi. Még a természete szerint antiliberális muszlim vallást is liberálissá kellene hajlítani. De mert ez fából vaskarika, az eredmény csak a Khani-féle képlet lehet. Nem csak a migránsok érzik idegeneknek magukat az adott környezetben, de minden – elvben dicséretes igyekezet ellenére – a környezet is idegennek érzékeli őket.
A társadalmat szétverő illeszkedési kényszer forrása tehát voltaképpen az asszimiláció kényszere. Ha többségiek akarunk maradni, akkor azokhoz kell minden áron igazodnunk, akik birtokában vannak a megmaradás varázsszerének, azaz az asszimiláció egykor oly csodásan működött eszköztárának.
De mert ez az eszköztár ma már sem politikailag, sem kulturálisan, sem zsigerileg nem működik, marad a szinte már hisztérikus igazodási kényszer: tartozni valakihez vagy valamihez.
De ha az asszimiláció nem működik (s ha igen, többet árthat, mint használ) az asszimiláció hullájához való rögeszmés ragaszkodást kellene feladnunk. Asszimiláció helyett meg kellene próbálnunk együttélni! Úgy, ahogy lehet. Vitákkal, feszültségekkel, szókimondással.
Erre nyújt kitűnő példát Khani bátorsága. Ha a németeknek, s általában nekünk, nyugatiaknak is lesz bátorságunk kimondani az igazságot, miszerint az asszimiláció ma már minden oldalról, az asszimiláltak és az asszimilálók oldaláról is öncsalás, a demokrácia, a sajtó sokszínűsége, a vitakultúra, s ezzel maga a szó eredeti értelmében liberális, azaz szabad társadalom is restaurálhatóvá válhatna.
Ha nem, szörnyű évtizedeknek nézünk elébe.
