Nos, talán nem erre a válaszra számítanak, de azt kell mondanom, hogy nagyon kevesen.
Elvégre eltelt azóta harminc év, s ha a hazai várható élettartamot nézzük, ez szinte egy fél emberöltő. S ha arra gondolunk, hogy maga a per is még évekig elhúzódhat, bizony azok közül, akiket netán vétkesnek találnak majd, alig fognak néhányan élni. Mint ahogy azok közül sem, akik 30 éve várnak arra, hogy kiderüljön az igazság, az, hogy miért is adták életüket hozzátartozóik?
A szebb jövőért – válaszolhatnánk most ez utóbbi kérdésre némi lírai felütéssel, csak hát a minap is azt mesélte a buszban a piacra guruló nénike a társának, hogy bezzeg milyen jó volt rég, mindenkinek volt lakása és munkahelye, és nem kellett eladni a házból semmit ahhoz, hogy minden évben elmehessen egy gyógyfürdőre.
Az ötéves tervet pedig már négy év alatt teljesítették – tettem hozzá persze csak magamban, elvégre mit is tudok én azokról az időkről: tízévesforma voltam csupán, amikor az a bizonyos forradalom kitört. Akkor még nem igazán értettem, miért mondogatta korábban többször is nagymamám, hogy a falaknak is van fülük.
Az is természetes volt, hogy az étolajat vagy a cukrot benzinre lehetett cserélni – persze titokban –, s hogy a benzinkútnál Felekig állt a sor már este, pedig csak másnap kezdték osztani az üzemanyagot. Az élelmiszerüzletek polcain az ihatatlanul sós Hebe ásványvíz, a vécépapírok s némi ecet meg mustár váltogatta egymást. Emlékszem kenyérjegyre, a hosszú sorokra a felvágottért, s különösen arra a sorra, amikor tojásért álltam egyik húsvét előtt a közelben lévő üzletnél. A bolt bejárati ajtaját lezárták, s a másik, szélesebb ajtóban állva adták a tojást. Talán iskolából jöhettem hazafele, amikor észrevettem; aztán az utcai vezetékes telefonról hamar szóltam a munkában lévő szüleimnek, majd beálltam a hosszú, tömött sorba. Négyesével, ötösével álltunk, s persze, mire közel kerültem volna a kiszolgálókhoz, illetve mire a szüleim odaértek volna, engem, a nyápic kilenc-tíz éves gyereket kilöktek a sorból a kedves felnőttek. Gondolom az olyanok, akik most nosztalgiával emlékeznek azokra a „szép” időkre.
Mert ilyen jó időket éltünk bizony. A buszra pedig még úgy se fértek volna fel, ha nem volt náluk a kétkerekű bevásárlószekér. Persze jó is volt a rosszban: a „fraţii Petreuş” csirkéket például biztos nem kezelték hormonnal s a bőrüket sem festették sárgára. Sőt, ha megnézünk egy korabeli tengerparti fotót a 80-as évekből, nyoma sincs elhízott vagy épp csak túlsúlyos embereknek, ennélfogva vélhetően a cukorbetegek és az érrendszeri betegségekkel küszködők száma is alacsonyabb volt, mint manapság.
Harminc év nem kis idő, s azt mondják, az ember emlékezete szelektív: inkább a szépre emlékszik vissza. Hogy ez így van vagy sem, ki-ki döntse el, akárcsak azt, hogy most, vagy az átkosban érezte jobban magát: végül is ízlések és pofonok. Az viszont orvosilag megállapított tény, hogy az ember emlékezete az idő múlásával romlik (az időközben elhunytakról nem is beszélve), így aztán 30 év után nehéz elhinnem, hogy pontosan rekonstruálni lehetne a 89-es történteket, az akkor elhangzott mondatokat, a hangsúlyokat – hisz akkor talán egy pillantásnak, szemöldökráncolásnak is súlya, jelentése volt. Kicsit olyan ez, mintha azt akarnánk kideríteni, hogy mit reggeliztünk 30 évvel ezelőtt. Sokkal korábban kellett volna kezdeni tiszta vizet önteni a pohárba: nem kellett volna arra várni, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalja Romániát, amiért nem szolgáltatott igazságot a forradalom sebesültjeinek, a halálos áldozatok hozzátartozóinak.
De jobb később, mint soha. Ennyivel mindenképp tartoztunk azoknak, akik életüket adták azokban a decemberi napokban – egyesek szerint hiába. Pedig nem volt hiába: az, hogy egyáltalán eljutottunk ide – hogy elkezdődjön a forradalom vagy épp a bányászjárás pere –, azt mutatja, hogy tényleg egy szebb, jobb jövőért hoztak áldozatot. Olyan jövőért, amely előbb-utóbb el is érkezik úgy, ahogyan ők hitték. Talán kevesebb mint újabb 30 év múlva.
