Na, de mit jelent harminc év egy ország történetében? És ha tehetem még szúrósabbá a kérdést: mit jelent Románia esetében?
Harminc évvel ezelőtt csukott ajtók mögött és suttogva próbáltuk megemészteni a temesvári eseményekről szóló híreket. Próbáltuk a konyhaszekrény tetején álló irdatlan nagy rádión elcsípni a Szabad Európát. Volt, aki látva a környező országokban lezajlott eseményeket úgy vélte: ha négy ház lángol, ki fog gyúlni a közöttük álló ötödik is.
És lőn...
Azoknak a napoknak a páratlan optimizmusát soha nem fogom elfelejteni. Valami üde tavasz volt a lelkekben, ami szépen rímelt a szokatlanul meleg időjárással. Hatalmas, malomkeréknyi friss kenyeret árultak a Hajnal negyedi pékségben, tizenkét lej volt darabja, háromszor annyi, mint az addig kapható penészes, sületlen vekniké, de mi úgy gondoltuk: már csak azért is megérte. Romániáról áradozott a fél világ, özönlöttek a segélycsomagok (de ezzel kapcsolatban inkább nem mennék bele a részletekbe), rólunk és nekünk szóltak a nyugati televíziók műsorai, határtalan szimpátiaáradatban volt részünk, olyanban, amilyennel sem azelőtt, sem azután nem találkoztunk soha.
És szentül hittük a legtöbben: mostantól minden nagyon más lesz, rendes ország leszünk mi is, idejön a Nyugat, nem kell nekünk odamenekülni szögesdrótokon át, lőtornyok árnyékában. És valljuk be, volt mire alapozni a reményt: a diktátor katasztrofális döntése, hogy kifizesse az ország tartozását, éhínségbe taszította a lakosságot, de ennek következtében ott állt Románia 1990 elején, pénzügyileg tiszta lappal. Miért is ne sikerülne?
Aztán egyik rossz jött a másik után. Volt, amiről nem mi tehettünk: ilyen például a Varsói Szerződés felbomlása, amelynek következtében nem csupán piac nélkül maradt az ország, de azzal is szembe kellett néznie, hogy a teljes ipara, gazdasága erre a szocialista piacra van berendezkedve, és most az egész úgy rossz, ahogy van. Ha eddig a kolozsvári kendőgyár termelt évente pár százezer kendőt, nem volt gond. Adtunk bőven a szovjeteknek, kaptunk cserébe mondjuk traktort. Most viszont ez a cserebere már nem működik. Mihez kezdjünk egy ekkora kendőgyártási kapacitással? Ráadásul olyan technológiával, ipari gépparkkal, amit még eladni sem tudunk, a kutyának nem kell, hiszen rég meghaladta a világ azt a szintet. És ez csak egy példa.
Hamar megjelentek persze a haszonlesők, akik gyorsan szétszedtek, feldaraboltak, eladtak aprópénzért mindent. Megjelentek azok a jellemtelen utolsó gazemberek is, akik kihasználva azt, hogy ebben az országban nincsenek az új gazdasági rendszerre érvényes és alkalmazható törvények, elloptak mindent, ami ellopható volt, és nagyon rövid idő alatt kialakult egy pofátlan, arrogáns oligarchia. Ma is itt van.
Vidéken a legtöbb helyen téglánként hordták szét a termelőszövetkezetet, aztán jött Iliescu és adott mindenkinek öt hektár földet, ami az éhenhaláshoz sok, bármi máshoz kevés. Se vége, se hossza, se eredménye, se kilátása harc indult az egykor elkobzott, kényszerrel beszolgáltatott tulajdonért.
Volt, aki látta mindezt, és látott még néhány rettenetes erőt, amelyekről a későbbiekben szólok. Emiatt nagyon pesszimista dolgokat mondtak, bár ma már optimistának mondanánk őket. Ilyen volt például Silviu Brucan a maga húszéves jóslatával – véleménye szerint ennyi kell Romániának, hogy gyökeret verjen a demokrácia – nos, erről ma már tudjuk, hogy nagyon nem jött be. Csak nem úgy, ahogy akkoriban a legtöbben mi, optimisták gondoltuk.
Amire szerintem Brucan nem gondolt, az a hihetetlen erejű kulturális fék, ami még sokáig vissza fogja tartani Romániát, s ami egy sajátos keveréke a totalitárius rendszerek etikai és etológiai koloncának, a helyi sajátosságoknak, valamint a bizánci, görögkeleti viselkedésmintáknak. Kifejtem.
A totalitárius rendszerek nemcsak kényszerrel és a konkrét fizikai erőszak nyomásával ültetik el az általuk kívánt gondolatokat a társadalom agyában, hanem sokszor megvesztegetéssel is. A mi esetünkben ilyen volt a ma is sokat hangoztatott „mindenkinek volt lakása és munkahelye”. Ez a fajta biztonság ott van valahol a Maslow-piramis legalján, nagyon könnyű hozzászokni. Nagyon könnyű – főleg, ha valaki beleszületett és beleszocializálódott egy ilyen rendszerbe – elfogadni azt, hogy az állam bácsi ezekről gondoskodik. Az erre szoktatott ember rettenetesen elveszik, ha mindezt megvonják tőle, és sokan közülük azt fogják nyíltan hangoztatni, mint ahogyan tapasztaljuk is: jobb volt a régi rendszerben. Ne csodálkozzunk ezen. A legtöbb ember átlagon felülinek tartja magát, de ez nyilván fogalmi önellentmondás: a legtöbb ember átlagos, egy részük pedig átlag alatti. Ebben nincs semmi politikai, ez sima statisztika. És azt sem becsmérlésként mondom, csak megállapítom a tényállást: az átlagember, ha választania kell a szabadság és a betevő falat között, a falatot fogja választani. Engem elborzasztana, ha a kislányomat, amint megtanult beszélni, azonnal meg kellene tanítanom hallgatni.
De nagyon sok embert nem. És emiatt nagyon sok ember választ magának folyamatosan olyan hatalmat ma is, amely azt ígéri, hogy ad. Közvetlenül, kézzel foghatóan. Nem perspektíva kell, nem remény, nem lehetőség, nem út, amelyen el lehet indulni: egy kiló puliszkaliszt kell, egy liter olaj és százlejnyi fizetés-, avagy nyugdíjemelés.
Tegyük ehhez hozzá azt, hogy negyven évnyi államszocializmus megtanított arra is, hogy ami az államé az a senkié, ha csak lehet, el kell lopni (nagyjából mindenki „szajrézott”) és arra is, hogy munka nélkül, nagy szájjal és politikai aktivizmussal nemcsak hogy meg lehet élni, de jobban meg lehet élni, mint munkából. Kérdem én, melyik átlagos melós élt úgy, mint egy üzemi pártaktivista? És aztán a közmunkák, az önkéntes mindenfélék, a „munkával ünnepelt” ünnepek, a levágott vasárnapok. És a melós zseniális logikája, amellyel alkalmazkodott mindehhez: ők teszik magukat, hogy fizetnek, mi tesszük magunkat, hogy dolgozunk. Csakhogy ezt ma sem bírjuk másként látni, márpedig ha nem sajátítunk el egy kis nyugati munkamorált és tisztességet, a nyugati fizetéseket, hiába várjuk.
A helyi kulturális sajátosság egy kicsit összefügg ezekkel. Kialakult egy olyan felfogás, hogy aki nem sunyizik, huncutkodik, csal, lop (persze úgy, hogy megússza), az nem „életrevaló”. A román „şmecher” szó igazából semmilyen nyelvre nem fordítható le, mind a szó, mind a magatartás. Amit takar annyira lokális, annyira bele van ivódva a kollektív tudatba, hogy igazából értéknek, virtusnak számít annak dacára, hogy minden egyes viselkedési összetevője mély emberi hiba.
Ami pedig a bizánci, görögkeleti hagyomány kártékony hatását illeti, azt gondolom, hogy a kereszténységen belül ez az a felekezet, amely a leginkább az alázatra, az engedelmességre fekteti a hangsúlyt, azt tartja a legnagyobb erénynek. És ha egy ország lakosságát kitartóan, évszázadokon keresztül erre tanítják annak legbefolyásosabb gondolatvezérei, akkor alaptípussá válik benne a kisember. Az a kisember, aki természetéből, születéséből adódóan az. Nem talpnyaló, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében. Meghajol és hízeleg, hiszen ezt várják el tőle és hálás is, ha valami ezért lecsöppen, de ha nem, akkor hát nem. Nem elég körmönfont ahhoz, hogy igazi előnyöket szerezzen magának ezáltal. Világképében vannak főnökök, fejesek, akik valami természetfölötti és providenciális lényekként vagy kegyesek hozzánk, vagy sem, szeszélyesek, akár az ógörög istenek, és ugyanúgy fogadja el létezésüket, szükségszerűségüket, mint amazokat annak idején, az összes nagyon emberi hibájukkal egyetemben. És van a hozzá hasonló kisember, akinek meg ez a sorsa. Mottójuk: ez van, csak ennél rosszabb ne legyen. Így aztán nagyon sok mindent le lehet nyomni a torkán és azt is el lehet érni nagyon könnyen, hogy őszintén felnézzen az őt elnyomó gazemberre.
Ezek a kulturális minták az igazi fékei minden valódi, nyugatmintájú fejlődésnek. Az európai típusú társadalomszerveződési forma Romániával kulturális okokból összeférhetetlen, és még nagyon sokáig az lesz. Az ottani életszínvonalat, infrastruktúrát és jövedelmeket nagyon akarjuk, de elképzelhetető, hogy az ezeket az értékeket létrehozó viselkedésmintákat és munkával, társadalommal, közösségi szerepvállalással kapcsolatos magatartásformákat a lakosság többsége nem tudná magáénak érezni. Ezt ki kell mondani, bármennyire is kellemetlen, és bárki bárhogyan sértődik meg rajta. Elképzelhető, hogy hathatós és hosszú távú neveléssel, oktatással, több generáción keresztül ezen lehet változtatni, de jelenleg nem úgy tűnik, hogy ilyesmivel próbálkozna bárki is.
No de azért ez a harminc év nem csupa keserűség és csalódás, lássuk be. Én legalábbis nem táncolnék vissza a korábbi korokba semmiért sem. Néhány dolgot elértünk, és talán jó politika így az ünnepek előtt, ha – miközben nem tévesztjük szem elől a megoldásra váró irdatlan gondjainkat – azért egy kicsit annak is örülünk, ami van. Gondolok itt arra például, hogy nem kell semmitől tartanom, ha az ország bármely vezetőjéről a kocsmaasztalnál elsütök egy ordenáré viccet. Gondolok arra, hogy ha kedvem támad, repülőre, vonatra ülök, és szinte bárhova elutazhatok. Gondolok arra, hogy az üzletekben nem üres polcok és elárvult húskampók fogadnak, és nem ötórányi sorban állás után közlik velem, hogy a tej elfogyott. Arra is gondolok, hogy bár a média minden rákfenéjét tudomásul veszem, de azért mégsem két órán keresztül az megy, ami három évtizeddel ezelőtt. És az sem letagadható, hogy magyarokként is elértünk néhány dolgot: ha ma születnék, a születési bizonyítványomba már nem írnák be magától értetődően azt, hogy Francisc.
Lehet mérlegelni, hogy mindez kinek sok, kinek kevés, a mérleg nyelve melyik oldalra billen. Én azt gondolom, mindent összevetve, hogy Erdély egy jó hely. Keserédes volt ez a harminc év, keserédes a jelen és ugyanilyennek ígérkezik a jövő. De ez az útvesztő, ez a mágikus hely a maga szépségeivel és gyakori reménytelenségével együtt is a miénk. Ez nem valami gyomorbeteg transzilvanizmus szólama, amely nem vesz tudomást a valóságról, hanem egy olyan ember következtetése, aki volt máshol is és kipróbált egyebeket is. Mindegy, hány évtized telik el és milyen zamatok dominálják e föld ízvilágát: én itthon vagyok benne.
Borítókép: 12.07, a szabadság első pillanata – ezt jelzi immár harminc éve a Széchenyi (Mihály vitéz) téri piaccsarnok órája, amelyen a mutatókat Palkó Máté József, az óra karbantartásával megbízott villanyszerelő állította meg 1989. december 22-én. Ekkor szállt fel a helikopter a bukaresti Központi Bizottság épületéről a menekülő Ceauşescu házaspárral. „Ez volt az a pillanat, amikor már tudtuk, vége a diktatúrának” – idézünk Palkó Máté József nyilatkozatából.
