– Ön kolozsvári származású, most azonban visszatér Kolozsvárra az itteni Bach-maratonra. Miért tartotta érdemesnek eljönni erre a zenei eseményre? Milyen gyakran jön Romániába, illetve Kolozsvárra?
– Réges-régen, más világban hagytam el kincses Kolozsvárt, tizenöt éves fejjel. Sajnos, nagyon kevés alkalom adódott visszatérni, még az 1989-es rendszerváltás után is másfele repítettek az élet szárnyai, így egy kezemen számlálhatom a kolozsvári látogatásokat. Most Kostyák Előd és Horváth Zoltán, régi zeneiskolai barátok hívtak erre a Bach-maratonra, ami rendkívül izgalmas alkalom először hegedűművészként bemutatkozni rég elhagyott hazámban.
– Az utóbbi évtizedben, sőt évtizedekben Romániában is egyre több kamarazene-együttes hirdeti magáról, hogy historikus hangszereken, historikus előadásmódban ad elő barokk zeneműveket. Melyek ennek a historikus előadásmódnak a főbb jellemvonásai, amelyekre az átlag koncertlátogató is felfigyelhet, illetve fel kellene figyelnie?
– A historikus előadásmód ma már világszerte rég elfogadott párhuzama a modern előadásoknak. A különbség két értelemben figyelhető meg. Először is a hangszerek a barokk, klasszikus, romantikus korban használt hangszerek másolatai, azokon játszunk. Például a hegedű bélhúrokkal, rövidebb nyakkal, rövidebb húrtartóval volt ellátva a 17-18. században, és csak a 19. században kapta meg mai formáját. A fémhúrok pedig a 20. században terjedtek el. A 17. században a hangszerek templomokban vagy paloták zenetermében szólaltak meg, nem óriási koncert-termekben. A koncerttermek csak a francia forradalom után jöttek divatba, amikor mindenki eljárhatott egy-egy koncertre. A barokkhegedű hangja talán kisebb, de felhangokban gazdagabb. A barokk vonó, ami rövidebb és úgy néz ki, mint egy feszült íj, artikulációban gazdag, „beszédesebb” és retorikusabb előadásmódra biztat. Egy barokk zenekar áttetszőbb hangzásvilágot kelt, ahol minden szólam áttekinthető. Ebben szerepe van a bélhúrok színének, meg annak is, hogy pl. a vibrato, ami a modern, mai vonós hangjának alapvető eleme, számunkra csak néha használt díszítés, mint a fűszer egy finom ételben. De a másik, talán még fontosabb elem a játékmód, amit a korabeli traktátusokra alapozunk. Ezekben sokat írnak arról, hogyan lehet a hallgatóra hatni, hogyan lehet a zenei művet a régi görög retorika művészetére alapozva szónok módra előadni. A művész kihasználja a disszonáns vagy konszonáns hangközöket, a melódiák hegyeit-völgyeit, amelyek mind arra valóak, hogy mélyreható emocionális hatást váltsanak ki a hallgatóból. Ezenkívül olyan kritériumokra van szükség a zene tolmácsolására, amik segítenek a nagyon is egyszerűen leírt barokk darabot izgalmassá tenni. A kottában általában sem dinamika, sem semmiféle más jelzés nincs a hangokon és a ritmuson kívül, tehát az a kihívás, hogy mégis annyira dramatikus előadást hozzunk létre, mint ami a kortárs források szerint az akkori legkiválóbb művészeknek sikerült. Detektívnek kell lenni, keresni, miből lehet megérteni, mit is akart a zeneszerző. Harmóniai nyelvezetéből, retorikus elemekből, egy-egy hirtelen szünetből, meg tágabb kontextusból, barokk táncból, barokk színházban meg szobrászatban használt gesztusokból tanulunk. Számomra az előadásmód a fontosabb, és azt tulajdonképpen modern, azaz mostani hangszereken is el lehet érni, hiszen az inkább esztétika, felfogás kérdése. Ma már rengeteg kolléga játszik nagyon is stílusosan barokk repertoárt modern hangszereken.
– Észrevettem az elmúlt egy-két évtizedben, hogy a kamarazene koncertek látogatottsága jól alakul. Például a kolozsvári kamarazene koncerteknek – hogy helyi példánál maradjunk, elsősorban a történelmi magyar egyházak által Kolozsvárt nyaranta szervezett koncertekre gondolok – elég nagy a látogatottsága. Beszélhetünk a kamarazene-hallgatás, a koncertlátogatás újjászületéséről? Hogy van ez máshol, ahol ön fellépett?
– Olyan világban élünk, ahol sok-sok időt töltünk számítógép vagy telefonunk képernyőjével. Lehetséges, hogy a kamarazene-hallgatás ennek ellenszere, hiszen szükségünk van az emberi kapcsolatra, és egy kamarazene együttes azt mutatja be, hogyan tud néhány ember beszéd nélkül, csak hangszerei által a legmagasabb szinten kommunikálni, összhangban lenni. Ez a „beszéd nélküli párbeszéd”. Talán ennek a varázslatnak köszönhető a közönség érdeklődése. A világ egyre materialistább és egyre bizonytalanabb. Az is lehetséges, hogy az emberek keresik a szellemi aspektusokat, és azt, hogy élményekben gazdagabban távozzanak egy koncert végén. Ez nekünk, előadóknak, óriási felelősséget jelent. Én úgy észlelem, a kamarazene-hallgatás újjászületése leginkább a közép- és kelet-európai országok sajátossága, habár igazából nem tudom, volt-e ott időszak, amikor kevesebb volt a közönség. Az angol közönség például idős. Harminc éve látom ezt, tehát a klasszikus zenére egy bizonyos korban „érnek meg” ott. Kelet-Európában a közönség vegyes, fiatalok és idősek egyaránt látogatják a koncerteket.
– A Horváth Zoltántól származó információkból következtettem, hogy J. S. Bach műveinek tolmácsolása fontos helyet foglal el az ön művészi pályáján. Ön szerint mi Bach művészetének, zsenialitásának az a része, ami a ma emberére hat, legyen az előadó vagy koncertlátogató?
– Johann Sebastian Bach a zeneszerzők zeneszerzője. Mindenki tőle tanult, rá hivatkozott Mozarttól Schönbergig. Az én szememben zsenialitása központi része az emberi, a humanitárius és a szellemi racionalizmus összefogása. Soha nem írt operát, de templomi kantátáiban, passióiban teljes a dramaturgia, és a zene és szöveg közötti kapcsolat páratlan. Fúgái egy matematikusnak ugyanolyan örömet okoznak, mint annak, akinek fogalma nincs arról, micsoda számítások és proporciók vannak ott elrejtve, micsoda algoritmusos játszmák mennek ott végbe, mert gyönyörű darabot hall, ami igencsak megható.
– Bár mostanában a fiatalok nem igénylik az útmutatást, milyen jó tanácsot ad a fiatal, pályakezdő zenészeknek?
– Legyenek kíváncsiak. Zenei láthatáraikat bővítsék, ahogy csak lehet, hallgassanak annyi és annyi fajta zenét, amennyit csak lehet. Nagy művészektől ihletődjenek, de ne utánozzanak. Fejlesszék, csiszolják saját zenei énjüket, saját ízlésüket, keressék azt az önálló, ugyanakkor alapos, stílusos információkon alapuló „zenei hangot”, ami csakis az övék. Kamarazenéljenek minél többet, és próbáljanak érdekes programokat összeállítani. Kössék össze a zenét más műfajokkal, irodalommal, képzőművészettel. A mai zenei világban az sikeres, aki a legrugalmasabb művész.
Debreczeni Kati Negyedik generációs muzsikusként hegedűtanulmányait szülővárosában, Kolozsváron kezdte Szabó Zsófia tanár irányításával, majd Izraelben fejezte be. A historikus előadásmód iránti szenvedélye Londonba vezette, ahol barokk hegedűn tanult játszani. 2000 és 2024 között az English Baroque Soloists együttes koncertmestere volt. Játéka hallható az együttes J. S. Bach-kantátafelvételein, a Brandenburgi versenyekben, valamint a későbbi felvételeken: a h-moll misében, a Máté-passióban és Monteverdi operáiban. 2018-ban J. S. Bach hegedűversenyeit rögzítette az együttessel, a szakma kiváló méltatásával. 2024 óta a Constellation Orchestra and Choir együttest vezeti. 2008 óta az Orchestra of the Age of Enlightenment egyik koncertmestere, és olyan művészekkel dolgozott együtt, mint Simon Rattle, Fischer Ádám, Fischer Iván, Schiff András, William Christie, Ottavio Dantone, Vladimir Jurowski, Maxim Emelyanichev és Riccardo Minasi. Nemzetközileg keresett művészként olyan együttesek meghívottja, mint az Orchestra of the 18th Century (Hollandia), Zefiro (Olaszország), Akademie für Alte Musik Berlin (Németország), Barokkanerne (Norvégia), Sevilla Baroque Orchestra (Spanyolország), Les Siècles (Franciaország), Victoria Baroque (Kanada) és a Jerusalem Baroque Orchestra (Izrael). Elkötelezett kamarazenészként díjnyertes CD-felvételeket készített a Ricordo és a Florilegium együtteseivel. Az elmúlt másfél évtizedben a Trio Goya tagja, amellyel Haydn- és Beethoven-triókat vett fel, szintén jelentős kritikai visszhang mellett. Pedagógusként mesterkurzusokat tartott az Egyesült Királyságban, Németországban, Olaszországban, Norvégiában, Kanadában, Izraelben és Magyarországon. A Royal Conservatory of The Hague oktatója, egykori növendékei pedig világszerte aktív muzsikusok.
