Valójában egyebet nem is tehetett. Jómagam elmúltam tizenhárom, de nem voltam még tizennégy. Gyermek már nem voltam, felnőtt még nem, tehát inkább kamasz, de eléggé érett ahhoz, hogy érzékeljem a körülöttem zajló valóságot. Ami egyáltalán nem volt derűs, még kevésbé vidám. Akkor, 1989 nyarán.
Egy hokedlin üldögéltem kis családi házunk szobájában, és vártam, hogy bekövetkezzen az a pillanat, amitől annyira féltünk, sőt rettegtünk. Amikor végérvényesen el kell hagynunk azt a helyet, amely addig az otthont jelentette számunkra. Pedig nem volt palota, igaz, hogy viskó sem, hanem egy hosszú bérház utcára néző lakrésze. Kis szoba-konyha, padlással, pincével, benne apám parányi asztalosműhelyével, keskeny, közös udvarral, szép virágoskerttel és sok jó szomszéddal, Deák nénivel és Deák bácsival, a Tóbiás családdal, Melinda barátnémmal, Olga és Rózsika nénivel, Zoli bácsival, a mindenkivel kötekedő, kissé hóbortos Klári nénivel, a mindig vidám Foxi kutyussal és Godzival, a fekete kandúrral. De a miénk volt, s ez volt a lényeg! Apám és anyám sokévi fáradságos keze munkájának gyümölcse: a család fészke. Tehát az én fészkem is, ahol kimondtam az első szavakat, ahol megtettem az első lépéseket, ahol a Mikulástól megkaptam az első virgácsot, az Angyal elhozta az első karácsonyfámat, ahol megismertem az ábécét és a számokat, s ahol az első barátságok megköttetek az udvar- és az utcabeli gyermekekkel.
Szóval, üldögéltem a szoba közepén, egy hokedlin, és olvasgatni próbáltam, hátha sikerül elterelnem gondolataimat a közelgő rosszról, de még Jules Verne izgalmas kalandregénye sem segített. Tudtam, éreztem, hogy most vagyok itt utoljára. Néztem a falakat, és megpróbáltam jól az eszembe vésni minden kis zegzugot. Az öreg cserépkályhát, a redőnyös ablakokat, a falvédőt, a konyhát, az éléskamra polcait, a befőttes üvegeket… Hogy ezt a számomra csodálatos helyet, az otthon szépségét és melegségét akkor is elő tudjam majd varázsolni emlékeimből, amikor már mindennek hűlt helye lesz. Merthogy a hatalom birtokosai gondoskodtak arról, hogy a környék, az utca, az itteni kis családi házak lakóinak sorsát „megpecsételjék”, életükbe belegázoljanak és megfosszák őket létük alapjától.
Már a negyvenes évek második felében, a kommunista hatalomátvétel után megszületett ugyanis a verdiktum, hogy meg kell semmisíteni, szét kell verni, el kell tüntetni mindent, ami a magyar közösség mindenkori jelenlétét, erejét, megmaradását és jövőjét jelentheti. Javait, házait, földjeit, hagyományait, kultúráját, népviseletét, tán még a hitét is. Az én szülővárosomban, Kolozsváron is. Ez a fajta, nacionál-kommunizmusban kicsúcsosodó homogenizációs törekvés a hatvanas években csak fokozódott, amikor elrendelték a kincses város ilyen szellemben történő arculati átépítését, majd a még sanyarúbb nyolcvanas években tetőzött, s nyolcvankilencben még javában dúlt. Ennek a durva folyamatnak lett áldozatává Kolozsváron a szorgalmáról híres, a várost élelemmel, friss zöldséggel és gyümölccsel ellátó, sajátos hagyományokkal rendelkező „földészek” közössége is. Miután az évszázados történelmi múlttal rendelkező hóstáti gazdákat megfosztották létük alapjától, a földjeiktől, a kommunista hatalom kisajátította, szétverte az otthonaikat is, és tömbházakba kényszerítette, gyökértelen panellakókká próbálva tenni őket. Egykori tulajdonukra gyárakat és egész lakónegyedeket építettek, amelyekbe az ország különböző részeiből telepítettek jövevényeket. Nem csoda tehát, hogy sokan közülük soha, de soha nem bírták feldolgozni mindazt, amit ellenük kiterveltek és elkövettek, s volt, aki bánatában önként vetett véget az életének.
Így érte el a rombolás szele nyolcvankilenc nyarán a főleg hóstátiak lakta úgynevezett Kétvízközt is, ahova a mi kis utcánk, az Apor (a kommunizmus idején: I. C. Frimu) utca is tartozott. Az én gyermekkorom, az apám gyermek- és ifjúkora helyszínét. És ahol a nagyapámék otthona is volt. Meg a sok jó szomszédé és pajtásé… Bár a szó szoros értelmében családunk nem volt hóstáti, de mivel az ősök itt raktak fészket, így mi sem úsztuk meg a Kondukátor és nem kevésbé őrült társainak a tervét. Amikor tehát elérkezett a pillanat, nem tehettünk egyebet, pakolni, menni kellett. Éppen csak annyi időnk maradt, hogy felrakodjunk a teherkocsira, a Verne-könyvet becsuktam, s a bontásra kivezényelt katonaság már szedte is le házunk tetejéről a cserepeket… És sorban mindenkiét.
De vissza kellett mennem a helyszínre. Látnom kellett a saját szememmel, hogy mi maradt meg, mi lett mindabból, ami számomra egykor az otthont és a gyermekkort jelentette. Az egykori takaros kis kertes családi házak, a virágágyásokkal és fákkal szegélyezett utcánk helyén már csak romhalmok sorjáztak. Mintha ellenséges repülőgépek bombázták volna végig az utcát. Bemerészkedtem egykori udvarunkra, romok és törmelék mindenfelé… Az udvari vízcsap, amelyet annyira szerettem, és ahol édesanyámmal annyiszor tisztáltuk a frissen mosott ruhát, szintén ledöntve, szétverve... Nagy örömömre, a szomszéd terebélyes körtefája, amelynek ága átnyúlt az udvarunkra, s amelyet annyiszor, de annyiszor megdézsmáltunk, még élt. Még élt…! Látszott a levelein, az ágain, hogy szenved, de kapaszkodott, dacolt, küzdött a megsemmisülés ellen.
És eljött december, s vele együtt a változás, amelyet az állami szervek által ideiglenesen kiutalt, gyakorlatilag éppen csak elkészült panellakásban éltünk meg. Hallottuk a híreket Temesvárról, majd következett Bukarest, Kolozsvár… Tankok, lövöldözés, halál… De reménykedtünk, imádkoztunk, hogy ez a szörnyű, gyilkos rendszer egyszer véget ér, minden megváltozik, és a sok-sok áldozatvállalás nem lesz felesleges. Nem sajátítják ki többet senkinek a házát, a földjét, a javait, nem lesz többet üres a hűtőszekrény, nem kell a sarki Alimentáránál órák hosszát állni egy kiló narancsért vagy a havi liszt-, cukor-, hús-, vaj-, felvágott-, olaj- és ki tudja még milyen, jegyre kiosztott adagért. És vége lesz a kígyózó benzinsoroknak is, ahol sok társához hasonlóan édesapámnak is fél napokat kellett sorolnia, amíg öreg Skodánkba, a Zöld Bercibe beletölthette a szintén jegyre kimért havi húszliternyi üzemanyagot… Nem kell majd többet augusztus 23-án felvonulni, s a nagyvezérnek tapsolni, pionírruhát ölteni, nem kell rettegni, félni és suttogni, hanem szabadon lehet gondolkodni, alkotni, szólni. Nekünk, magyaroknak is…
A szerencsésebbek megúszták a pusztítást, mert közbeszóltak a decemberi események. Így maradt meg az Apor utca másik, Szamos felőli vége. Ám a családi fészkünk, a környék egykori házai helyén ma egész lakónegyedek állnak négy- és tízemeletes tömbházakkal. Lakói közül sokan nem tudják, de lehet, nem is érdekli őket, hogy – Farkas Árpád szavaival élve – „apáink hűlő, drága arcán járnak”. De az emlékek harminc év távlatából is elevenen élnek, ezeket nem tudták lerombolni. Újra és újra visszatérnek, még az álmaimban is. Tisztán látom magam előtt egykori otthonunkat, kis szoba-konyhánkat, a pincét, benne apám asztalosműhelyét, a padlást, a sok jó szomszédot, Foxit, a kedves négylábút és Godzit, a fekete kandúrt. Életre kel az udvar és az utca… A hóstáti néni, aki minden nap szekérrel szállítja a friss termést a Széchenyi téri piacra, Gizi néni, az üvegeit reggelente zörgető tejesasszony, a szüreti bálra vonuló, népviseletbe öltözött „földész” legények és lányok.
Ez volt az én otthonom. És ez volt az én nyolcvankilencem.
Feleki Károly felvételei
