1.
Ez aztán a színház! – téptük föl percenként az elnyűtt, fekete függönyt a Szamos-parti színház Konsztantyin Gavrilovics Trepljov holdfényes színpadának álcázott próbatermében. Szöveg szerint az első és második kulissza mögött egy nagy üres térnek kellett volna lennie, ahol a tóra meg a szemhatárra nyílik a kilátás – de mindebből mi csak egy kopott falat láttunk, amit a fekete függöny jótékonyan eltakart. Se kulissza, se tóparti látomás. Az egyetlen, ami stimmelt: a „semmi díszlet” volt. Rajongani a semmiért akkor még nem nagyon tudtunk, az értetlenség így keserű pillanatokat, nagy szégyenkezéseket és kínos hallgatásokat szült, miközben osztályvezető tanárunk, Csíky András éjszakába nyúló türelemmel magyarázgatta, hogyan kellene látni bármit is egy feketére mázolt falfelületen. A vetítővásznat értettem volna, bátyámmal kora gyerekkorom óta mozirajongók voltunk, minden vasárnap ott szorongattuk az alumínium ötlejest a petrolszagú falusi mozi bejáratánál, de egy fekete falfelületen meglátni azt, „ami fontos és örök” – erre nem voltam berendezkedve.
2.
Párhuzamosan a csehovi jelenetekkel mást is próbáltunk a „semmi díszletben”: Aiszkülosz Leláncolt Prométheuszát. A végtelenül statikus Szküthia sziklás vidéke valamivel barátságosabb volt, mint a holdfényes színpad. Gőgös Prométheusz-klónokként sorra láncoltuk oda magunkat az élére állított asztalhoz, hogy az embernemjárta pusztaságban érvelni tanuljunk eszköztelenül, jambikus verselésben. Bandi bácsi nem szórt villámokat, nem is küldte ránk a májat szaggató sasmadarat, hanem sokat látott Zeuszként figyelt. A módszertan egyszerű volt és lenyűgöző, mert megtanított eligazodni többszörösen összetett mondatokban is. Mire fölfejtettük a szerzői szándékot, olyan volt a Prométheusz-monológ, mint egy kotta: tele magunk alkotta dinamikai jelekkel.
3.
Színpadon először a Troilus és Cressidában találkoztam Csíky Andrással, amit Tompa Gábor rendezett. Vagyis csak találkoztam volna, mivel a másfél oldalnyi párbeszéd, amelyben összehozza Shakespeare a minden hájjal megkent, mézes-mázas Pandarust és Paris fegyverhordozóját, áldozatul esett a dramaturgiának. Az előadás szempontjából nem volt különösebb jelentősége, de nekem igazi mérföldkő lett volna, be is vágtam együltömben a szöveget, mire kiderült, hogy a mérföldkövet évekkel odább kell tolni. Végül egy újabb évezredben, A vasárnapi iskolában találkoztunk ismét a színpadon. Bandi bácsi fekete reverendában játszotta el a Parasztbibliából kölcsönzött, ősbűntől iszonyodó Pásztor szerepét. Benjamin Britten operájában, a Noé bárkájában később kiderült, hogy a Pásztor maga a Teremtő. Őrzök egy fényképet, amelyen a testvérgyilkosságba keveredett Káin – vagyis én – arcát vesztve, dermedten áll, mint egy elromlott óramű bábfigurája. Mellette a Mester – Csíky András – egy padon ül magába roskadva, mint aki tudja, hogy a teremtmény esendőségében ott van a Teremtő felelőssége is. Vonásai némiképp elmosódnak a fényképen, a beléjük kódolt fájdalom és keserűség azonban annyira sűrű, hogy már-már tapintható.
4.
Szólnom kellene azokról az évtizedekről is, amelyekről a korabeli krónikák, beszámolók, fényképek vagy színikritikák mellett Bandi bácsi véget nem érő történeteiből tudok. Minden mondatát ólomba kellett volna önteni, még a szerkesztőnek sem lett volna különösebb dolga, morfondíroztam magamban, valahányszor mesélni támadt kedve. Ki tudja, hány anekdotája, kulisszatitka, sommázata van még, amivel árnyalni lehetne a színháztörténeti szempontból is rendkívül fontos és értékes nagybányai, később szatmári évtizedeket. A színházalapítás hőskorát, amikor a fiatal Harag György vezetésével az erdélyi magyar színjátszás egy egész nemzedéke vállalta, hogy lényegében a semmiből magyar társulatot építenek a művésztelepéről akkor már messze földön híres bányavárosban...! A sziszifuszi munkának tetsző törekvéseket, amelyekkel a huszadik század színházi nyelvezetével próbálkozó fiatalok magukhoz édesgették az eleinte még idegenkedő nagybányai közönséget... Az önálló Szatmári Állami Magyar Színház megszervezését, amelynek igazgatását épp Harag Györgytől örökölte meg...! A drámairodalom nagy szerepeit, amelyeket alkalma volt ezen a színpadon eljátszani... Trigorint a Sirályból... Bolkonszkijt a Háború és békéből... Pétert az Anna Frank naplójából... Jimmy Portert a Dühöngő ifjúságból... Ruy Blast, Becket Tamást, IV. Henriket, Caligulát... Rómeót és Hamletet... olyan Hamletet, amelyről egy Kolozsvárra férjezett öreg szatmári zsidó asszony, már a 21. században azt mesélte nekem az utcán, hogy Laurence Olivier belesápadt volna, ha látja...! Tudom, hogy ezek az évtizedek köszöntek vissza később, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színházművészeti Tanszékének egyik-másik vizsgaelőadásán, amelyet a Csíky-tanítványok mutattak be.
5.
A kolozsvári évtizedek nagy szerepeinek némelyikéről, köztük az Éjjeli menedékhely Bárójáról különösen sokat mesélt. Szinte magam előtt látom, ahogy a régi fényképtartó album üres rekeszeiben egy letűnt kor felidézhetetlen emlékei között kutat. Viszont alig tudok tőle valamit A félreértés Öreg cselédjéről. A Tompa Gábor rendezte előadás néma figuráját legnagyobb alakításai közt tartják számon, de valahogy annyira bensőséges viszonyba keveredett ezzel a szerepével, hogy egy tőle megszokott nagyívű mondatszerkesztési bravúrral könnyedén elütötte a témát, valahányszor szóba került a dolog. Érteni véltem ezt a gesztust: a legnagyobb találkozásokról nehéz lett volna bármit is mondani az avatatlanoknak. Az ilyesmit csak megélni lehet, beszélni róla profán mulatság, és a profánnal Bandi bácsi már nem alkudozott.
6.
Sok víz lefolyt azóta a Szamoson, hogy Trepljov kapcsán a csehovi dramaturgiával először kísérleteztünk a színház próbatermében, ahol a kolozsvári magyar színinövendékek számára az egyetemi oktatás lényege akkoriban folyt. Láttam közben Csíky Andrást bölcs és cinkos Lőrinc barátként a Rómeó és Júliában, morális fölényében is szánalomra méltó Sabelszkij grófként az Ivanovban, régi vágású, de kifogástalan modorú Gajevként a Cseresznyéskertben, elegáns Fior mesterként az Operettben, borzas Nagg-ként A játszma végében, meghasonló Molière-ként a Képmutatók cselszövésében – és felvételről kifogástalanul érvelő Barakiásként a Caligula helytartójában, vagy tépelődő Ma üzletvezetőként A buszmegállóban. Időnként vetítik valamelyik filmjét, a Ménesgazdát és az Akasztottak erdejét gyakrabban is, de ha nem csípjük el, néhány versfelvételét a bukaresti Magyar Adás jóvoltából bármikor visszanézhetjük a youtube-csatornán. Bandi bácsi József Attilában volt érdekelt: a felvételen úgy ül, úgy elmélkedik és úgy fejti fel a világ dolgait a Szamos-parton – hol másutt? –, mint annak idején József Attila tette a rakodópart alsó kövén, a Dunánál. Ilyen mélységekben és magasságokban csak a legnagyobbak tudnak járni.
Csíky András laudációja, elhangzott a Kossuth-díj átadása alkalmával (2021)
Fényképek: A Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának archívuma
Metamorfosis
finita gördül
a függöny és odabent
elalél a fény
törékeny árnyuk
hátrahagyva szélednek
szét a jelmezek
hull a kulissza
bukik a porondra mint
bohóc a porba
retinán izzik
még szemekben a játék
dülled erekben
zsibong a vére
testét mossa verejték
illata páráll
elhal az ének
züllik le a forma egy
idegen korba
fülkemagányban
meztelen élet mocskát
lopva levedli
fürdeti maszkját
vízköpenybe öltözik
bőre sistereg
rogynak az évek
tetszhalotti sorba mint
kenyér a borba
Laczkó Vass Róbert
