A kórház egykor és ma – az épület műemléknek is beillenék
A szóban forgó régi épület az egykori Magyar (ma 21 decembrie 1989) utca 73. szám alatt áll, tulajdonképpen nem is egyetlen épület, hanem öt épületből álló egykori szanatórium. Története az 1890-es évekig nyúlik vissza.
Neve fogalom volt: Brandt József (1839–1912) sebész
Kolozsvárt a 19. század végén még mindig az Óvárban, nyomorúságos körülmények között működött az Országos Karolina Kórház, s ennek sebészeti osztálya sem tudott megfelelő szintű ellátást nyújtani a bent fekvő betegeknek. Pedig élén már évtizedek óta az országos hírű, kitűnő sebésztanár állt Brandt József (1839–1912) személyében. Az ő pályafutása korszakokat köt össze Erdély orvostörténetében. Neve évtizedeken át fogalomszámba ment. Erdélyi szász családból származott, bécsi egyetemi évek után műtőnövendékként, a Verona melletti 1866-os custozzai csatatér áldozatain segítve ismerte meg a háború borzalmait. 1867-ben került Kolozsvárra, mint az Orvos-sebészeti Tanintézet helyettes, majd 1871-től rendes sebésztanára. Az 1872-ben megnyitott kolozsvári tudományegyetemen is ő kapta a sebészeti tanszéket, amelyen 1904-es nyugdíjazásáig tevékenykedett. Csak miután 1896 januárjától a vallás- és közoktatásügyi minisztérium átvette a Karolina Kórházat a belügytől, került sor az egyetemi klinikák kiépítésére. A Sebészet Mikó utcai modern pavilonját még Brandt utasításai szerint tervezték meg, s 1899 őszén vehette használatba 98 helyiségét 100 ággyal, modern műtőkkel, előadóteremmel. Brandt kezdő tanárként igen merész műtétekre vállalkozott. Erdélyi – s mondhatjuk romániai – viszonylatban az első két sikeres petefészekműtét (1869, 1879) az ő nevéhez fűződik. S anélkül, hogy hallott volna Simon Gustav heidelbergi professzor 1869-es hasonló műtétjéről, ő végzett 1873-ban másodikként sikeres vesekiirtást. Sokáig a fél vese eltávolítását Brandt-féle műtétnek nevezték. Találóan állapította meg egyik nekrológírója: „A klinika, mely hosszú időn át Brandt rendelkezésére állott, valóságos gúny volt e fogalomra. De Brandt ebben is szorgalmasan dolgozott. És gyakran szerencsével is. […] Szép, modern klinikához már oly korban jutott, amelyben annak valami sok hasznát nem vette”.
A Vöröskereszt Egylet adott támogatást kórházépítésre
Az 1890-es évek elején Brandt úgy vélhette, hogy közelebbről nem juthat az európai igényeknek megfelelő kórházi osztályhoz, ahova főleg vidéki előkelőbb betegeket beutalhasson, s ahol igényes műtéteket végezhessen. Egy ilyenszerű kórház felállításához kért és kapott támogatást a Vöröskereszt Egylet helyi választmányától. Különösen gróf Schweinitz Gyuláné Nemes Ilona grófnő karolta fel az ötletet, rendezte a jótékonysági estélyeket, kiállításokat, színielőadásokat, s teremtette meg az anyagi feltételeket. A választmány 1892 decemberében hozott létre kórházi előkészítő bizottságot Brandt elnökletével. Az első lépés a megfelelő telek kiválasztása és megvásárlása volt: a Külső-Magyar utcában találtak egy olyan 1500 négyszögöles telket, amelynek utca felőli oldalán már tekintélyes földszintes ház állott, végét pedig a Szamos malomárka határolta. 1895 áprilisában vásárolták meg az ingatlant. A meglévő épületben alakították ki az első kórtermeket és a műtőt. Még az év decemberében megnyílt az intézet. 1896 februárjának végén adtak hírt a kolozsvári lapok a narkózis mellett itt végzett első műtétről. Ez az év már sikeresnek számított: 63 beteg 1574 ápolási napot töltött a kórházban, s 50 műtétet végeztek. Az előkelő „úri rétegek” mellett főleg az értelmiségiek igényelték az itteni ellátást. A kórház vezetésére a városi választmány bizottságot küldött ki: elnöke a kórházigazgató Brandt, tagjai báró Feilitzsch Arthur, későbbi miniszter, és Dorgó Albert közjegyző.
A következő év közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a kórház keresettsége miatt újabb épületek szükségesek. 1897 júliusában intézőbizottságot hoztak létre. Ez először Pákei Lajos kolozsvári műépítésztől kért terveket, majd Brandt Alpár Ignác fővárosi építészt kérte fel javaslattételre. Ő díjmentesen vállalta a tervek kidolgozását. 1897. augusztus 30-án került sor az ünnepélyes alapkőletételre. 1900 nyaráig folytak az építkezések: a városi tanács képviselői június 12-én helyszíni szemle után adták használatba az új, illetve felújított épületrészeket. Közben az egylet választmánya állandó gyűjtésekkel teremtette elő a szükséges pénzt, s különösen nagy segítség, hogy Ferenc József 1899. október 16-án elrendelte: a királyi államsorsjáték jövedelmének 1/10-ét utalják ki a kolozsváriak részére. Az udvar iránti lojalitás kifejezője, hogy Brandt javaslatára 1898-ban az uralkodóhoz folyamodtak: engedélyezze a kórház elnevezését Erzsébet Mária főhercegnőről.
Bővítés után öt épületből állt az Erzsébet Mária Kórház
Az Országos Vöröskereszt Egylet kolozsvári választmányának Erzsébet Mária Kórháza a 20. század elején öt nagyobb épületből állott. Az utca fele egy hosszú földszintes ház terült el. A központi széles kocsikaput hét-hét ablak fogta közre. A középső négy ablak és a kapu rizalitként kissé előreugrik, fölötte két végén urnával lezárt attika, ezen volt olvasható a felirat: „ERZSÉBET MÁRIA KÓRHÁZ”. A kettős név félkörösen egyenlő szárú keresztet fogott közre. A főkaputól központi sétány indult. Ettől jobbra és balra két egyforma magas földszintes pavilon feküdt: az öt-öt helyiséges Mária (jobbra) és Katinka (balra) nevet viselők. Ezekben tíz-tíz beteg elhelyezését biztosíthatták. A sétány nekivezetett a park közepén emelkedő, „fejedelmi kastélynak is beillő” barokkos, tornyos-kupolás egyemeletes Ilona-pavilonnak. Ennek emeletén 13 helyiség volt: egy-két ágyas betegszobák, egy nagy műtő, sterilizáló, laboratórium, ápolónői szoba, teaszoba, fürdő és illemhely. A földszinten a betegszobák mellett egy nagy társalgó, egy orvosi iroda, ápolónői szoba, teakonyha, fürdő és illemhely. A lépcsőház ablakait Róth Miksa gyógyítással kapcsolatos vitráliái díszítették. Ezt a pavilont az 1900 áprilisában elhunyt elnöknőről, Schweinitz Gyuláné Nemes Ilonáról nevezte el Brandt. Sőt, 1907. december 2-án az épület előtti köröndbe felállíttatta Schweinitzné Zala Györggyel készíttetett mellszobrát. A Malomárok mellett háromhelyiséges fürdőpavilon (vízgyógyintézet) állott. Az intézet békeidőben 40 beteg kényelmes elhelyezését biztosította. 1902-ben nevébe is felvette a „kórház és szanatórium” megjelölést. Háború esetén azonban zsúfoltan akár 112-en elfértek.
Brassai Sámuelt is kezeltéka kórházban
A kórház megnyitásakor Brandt olyan felszerelést biztosított, amely az egész korabeli Erdélyben páratlan volt. A kolozsvári új egyetemi klinika megnyitásáig egyes műtéteket csak itt lehetett biztonságosan elvégezni. Nyugdíjaztatása és megözvegyülése után Brandt maga is ide költözött az utcai lakosztályba, s ezután minden energiáját e szanatóriumra fordította. Alighogy 1906-ban megkezdődött a kolozsvári áramszolgáltatás, már bevezettette a villanyt, két év múlva pedig az első kolozsvári röntgengépek egyikét állíttatta fel. 1901 őszén ortopédiai szakosodású alorvosa, Hevesi Imre vezetésével „testegyenészeti” osztályt létesített. A kórház évi betegforgalma az első tíz évben 75-80 körül mozgott, ezekhez még fele annyi ambuláns kezelt társult. A századfordulóig évi 50 műtétet végeztek. A kórház leghíresebb páciense Brassai Sámuel volt, aki itt is halt meg 1897-ben.
Katinka- és Mária-pavilonok, középen az Ilona-pavilon 1910 körül
Brandt 1912 júniusában – intézeti lakásában – bekövetkezett halála lezárta a szanatórium első korszakát. Az igazgató mellett egy alorvos és az „egyleti boncnok” teljesített szolgálatot a kórházban. A kórházi alorvos rendszerint az intézetben lakott, az állandó ügyeletet biztosította. Az első alorvos, Imre Domokos 1894-ben szerzett Kolozsvárt diplomát, öt évig dolgozott itt, akkor meghívták Székelyudvarhelyre főorvosnak. Utóda 1900-tól Hevesi Imre lett, aki akkor már Brandt mellett a klinikán az első tanársegédi állást is betöltötte. Ő címzetes főorvosi rangot kapott. 1907 októberétől az 1895-ben doktorált Szegedi József lett az alorvos, aki 1910-ben megkapta a címzetes főorvosi rangot, s a háborús években is kitartott. Brandt halála után az egyesület kolozsvári titkára, Benel János (1856–1915), a „sebkezelés és kötszertan” magántanára, címzetes királyi tanácsos került a kórház élére. Hosszas betegeskedést követő halálakor a rendkívüli tanári címmel is kitüntetett Hevesit kérték fel igazgatónak. Ekkor már dúlt a világháború, a Vöröskereszt Kórház is beolvadt az összesen 332 ággyal működő tartalékkórházba.
1919 után a Vöröskereszt Kórház lett a „magyarok kórháza”
Az első világháború tragikus kifejlete nyomán 1919-ben a kolozsvári magyar egyetemet bezárták, illetve menekülésre kényszerítették, az egyetemi klinikákat pedig teljes felszerelésükkel „átvették” a románok. A magyar orvosok, ha helyben maradtak, csak magánúton működhettek. Ekkor különleges szerep hárult a Vöröskereszt Kórházra: ez megúszta az azonnali elvételt, mint a Magyar Vöröskereszt Egylet tulajdonát meghagyták az addigi vezetés alatt. Ez lett a „magyarok kórháza”. Az egyetemről kikerült Hevesi tovább igazgatta, itt végezte bravúros műtéteit. Mellette a Kolozsvárt maradt sebész, az egyetem másik rendkívüli tanára, Steiner Pál (1879–1959) dolgozott e kórházban, de jóformán minden magyar sebész csak itt juthatott megfelelően felszerelt műtőhöz a városban. Hevesi a sok mellőzöttségtől megkeseredve 1921 tavaszán véget vetett életének. Ezután Szegedi József vezette az intézetet egészen 1929-es elvételéig.
Ilona-pavilon ma (A szerző felvétele)
A román állam miniszteri rendelettel kisajátította a szanatóriumot
A többnyire csak Vöröskereszt Kórház néven emlegetett intézmény a 20-as évek végén került a figyelem középpontjába. Feltételezhetően egyes, a román egészségügyi vezetéshez közel álló orvosok szemet vetettek rá, vagy éppen konkurens gyógyhelynek tekintették. Addig a tulajdonjogi helyzete védettséget biztosított. 1928 májusában a román állam egyszerű miniszteri rendelettel kisajátította a szanatóriumot, az intézetet zárolták. Ez, az orvosokon kívül az egész magyar társadalmat érintette, hiszen senki sem feküdt szívesen az egyetemi klinikára, ahol alig akadt orvos, akivel magyarul megbeszélhesse betegségét. Maga Bethlen György gróf, az Országos Magyar Párt elnöke és a magyar képviselők próbáltak lépni Bukarestben, s el is érték, hogy egy egészségügyi vezérfelügyelő a városi román főorvos kíséretében június 5-én kiszállt a helyszínre, s fél évre engedélyezte a további működést, de csakis román minisztériumi felügyelet mellett. Fél éven belül bizonyára eldől a tulajdonjogi kérdés.
A kórház összes alkalmazottját menesztették 1929 elején
A kolozsvári táblabíróságon még folyt a Róth Hugó kolozsvári ügyvéd képviselte Magyar Vöröskereszt Egylet és az egészségügyi minisztérium közti per, amikor Szegedi József igazgató és a kórház összes alkalmazottja megkapta az értesítést, hogy 1929. március 1-jétől állásuk megszűnik, s távozniuk kell az épületből. A hivatalos nyilatkozat szerint rákkutató intézetet létesítenek az épületegyüttesben. Az állami átvétel március 15-én történt meg. A korabeli napilapok fő helyen tárgyalták az ügyet. Számos beteg és vagy 20 magyar orvos maradt kórház nélkül. „Merjük állítani, hogy ez a szanatórium nemcsak magyar, hanem eminenter szociális intézmény is volt, mert innen maradt mindig az üzleti szempontokon, és árszabásával feltétlenül mérsékelően és szabályozóan hatott a szanatóriumi gyógykezelés Kolozsvárt dívó költségeire” – írta a Keleti Újság. E napokban 25 tekintélyes kolozsvári orvos levélben tiltakozott Iuliu Maniu miniszterelnöknél amiatt, hogy még a bírósági döntés megszületése előtt birtokba vették az intézetet, kérték az intézkedés felfüggesztését. A román közvélemény rosszalta, hogy Constantin Stanca nőgyógyász orvos, a kialakítandó rákkutató megbízott igazgatója túl kíméletesen járt el az „átvételnél”.
1929-et tekintik a kolozsvári onkológiai intézet alapítási évének. S 1965-ig – a Majális utcai épület felhúzásáig – itt is maradt a székhelye.
Róth Miksa vitráliái
Tulajdonjogi változás: a Gojdu Alapítványé az ingatlan
Közben azonban a Magyar utcai épület tulajdonjogában változás állt be. Az Emanoil Gojdu, avagy Gozsdu Manó (1802–1870) által az ortodox diákok támogatására létrehozott alapítvány, amely 1912-ben Budapestről Nagyszebenbe tette át székhelyét, visszaigényelte budapesti házait. A magyar kormány viszont Romániában államosított magyar egyesületi-alapítványi ingatlanokat követelt vissza. 1937-ben valamelyes egyezség jött létre, amelyet végül a bécsi döntés miatt nem lehetett végrehajtani, de ennek egyik pontjaként a Gojdu Alapítvány kedvezményes áron az államtól megvehette a szanatórium épületeit. Az onkológiai intézet benne maradt. 1948-ban aztán felszámolták az alapítványokat és egyesületeket, s a kórházakat államosították. Ez az ingatlan is az egészségügyi minisztérium tulajdonába került, s továbbra is az onkológiai betegeket látta el. 1965 után csak a hematológiai osztály működött itt.
Mi lesz a sorsa a 125 évig kórházként működő épületnek?
Az ortodox egyház 1996-ban újralétesítette a Gojdu Alapítványt, amely mind a romániai, mind pedig a magyarországi tulajdonait visszaköveteli. A Magyarországgal 2005-ben kötött kormányközi megállapodás valamennyire rendezte a tulajdonvitát. A romániai tulajdonaiért az alapítvány pert indított. Miután jogfolytonosságát elismerték, 2010-ben az alapítvány végérvényes ítélettel megszerezte az egykori Vöröskereszt Szanatórium épületeinek is a tulajdonjogát, s felszólította az onkológiai intézetet, hogy ürítse ki az ingatlant. A kormány csak 2014-ben utalt ki pénzt az intézetnek, amelyből elkezdték építeni a most felavatott épületet. Közben 2020. július 11-én a kolozsvári metropolita ünnepélyes keretek közt el is helyezte az ingatlan hátsó udvarán egy ortodox templom alapkövét. Mára már az alapokat is kiásták. Szerencsére ezek mellett a régi épületek is megmaradhatnának. Különösen az Alpár Ignác tervezte villaszerű épület műemléknek is beillene. Mint az Alpár Ignác irodájából származó többi kolozsvári épület: a státusházak, a felsőbb leányiskola (most vegyészeti kar), a megyeháza (most városháza), s részben az egyetem központi épülete. Szorongva várjuk, mi lesz az épületek sorsa: eddig 125 éven át az egészségügyet szolgálták.
