Gróf Mikó Imre szobra Kolozsváron
MÁTHÉ DÉNES
„Halottainknak két osztálya van – írja könyvében Mikó Imre. – Az egyikbe azok tartoznak, akiket személyesen nem ismertünk, akikről csak hallottunk, vagy olvastunk, akiket csak képzeletünk tesz élővé. A másik osztályba gyűlnek kortársaink, róluk személyes emlékeink vannak, hiszen egy időben éltünk, és túléltük őket. Ismerőseink velünk maradnak, ha gondolunk reájuk. Akiket sohasem láttunk, azoknak csak az árnya suhan el mellettünk nevük hallatára” (i. m. 41).
Lényegében egyet érthetünk ezekkel a megállapításokkal, azzal a kiegészítéssel, hogy azok a bizonyos árnyak nemcsak elsuhanók, hanem ennél jóval töményebbek, jóval súlyosabbak is lehetnek. Én legalábbis így vagyok a Mikó Imre névvel, mert hallatán egyszerre két letűnt arc, két markáns személyiség idéződik fel bennem.
A háromszéki Zabolán született gróffal először a kolozsvári Mikó-kertben találkoztam. Amikor 1972 őszén megkezdtem kolozsvári tanulmányaimat, eleinte rejtély volt számomra, hogy miért nevezik Mikó-kertnek azt a városrészt, ahol egyetemi kari központok, múzeumok, diákbentlakások vannak. Aztán valaki felhívta a figyelmemet, hogy a „kert” főbejáratán belépve, jobb oldalt látható egy félig-meddig bokroktól takart, magas talapzatra helyezett mellszobor. Mihelyt tehettem, a központból arra mentem, de amikor ott voltam, kissé habozva lépdeltem át a macskaköves úton, s körülpillantva közeledtem a bokrok felé. Ott aztán jóleső döbbenettel és tisztelettel néztem fel a szoborra, majd elolvastam a talapzatra írottakat. Így egy rövid összevetés nyomán arra a kérdésemre is választ kaptam, hogy a Diák-ház és az Egyetemi Könyvtár között nyugatra induló és járdájával rövidesen a szóban forgó kertbe vezető utcát miért nevezik a kolozsváriak s nyomukban mások is Mikó utcának.
Röviddel e különös ismerkedés után az író Mikó Imrével is találkoztam Kolozsváron – vele természetesen élőben. Ez az alkalom amiatt is különbözött az előbbitől, mert tudtam, hogy ez a magas homlokú, gondterheltnek és tartózkodónak tűnő, kevés beszédű férfi írta a polihisztor Brassai Sámuelről szóló derűs és szellem-nyitogató könyvet, melyet pár évvel korábban érettségi ajándékként kaptam szülőfalum unitárius lelkészétől.
Ahogy telt az idő, egyre többet megtudtam mindkét Mikó Imréről.
Furcsa volt ez az okosodás, mert az Erdélyi Múzeum-Egyesület akkor nem létezett. Szellemi atyja és mecénása szobrára lehetett ugyan vetni egy-egy pillantást, de maga az EME a múlt kitörlésre ítélt részéhez tartozott. Akárcsak az 1872-ben létesített kolozsvári magyar egyetem, mely felemás formában, szigorú alárendeltségben, egyenlőtlen szimbiózisban élte napjait.
Az élő Mikó Imrével annyiban is más volt az ismerkedés, hogy lehetett látni néha az utcán, vagy – a szerencsésebbek – a szerkesztőségben is találkozhattak vele, ahol dolgozott. Ehhez hozzáadódott kivételes többletként, hogy kézbe lehetett venni és olvasni lehetett a könyveit, cikkeit. Ez az élmény abban az időben egy olyan metafora értelmezéséhez hasonlított, melynek egyik jelentése korszerű, a másik viszont gyanús és tiltott, de időszerű. Itt van például A bércre esett fa. A bérc szónak van egy különös, érces csengése, és a hegygerinc jelentése társul hozzá. És Mikó Imre látomásában Bölöni Farkas Sándor, a reformkori Kolozsvár egyik bástya-embere volt ez a bércre esett fa. A mi számunkra az ehhez hasonló azonosítások azért sem okoztak gondot, mert megtanultuk, hogy az újságok is írnak, amit írnak, de azt másként kell érteni. A szépirodalomban pedig ez egyenesen törvény volt. Nem abban az értelemben, mint az újságok esetében, hanem másként. Mert a máskéntnek is vannak változatai.
"Az élő Mikó Imrével annyiban is más volt az ismerkedés, hogy lehetett látni néha az utcán, vagy – a szerencsésebbek – a szerkesztőségben is találkozhattak vele, ahol dolgozott. Ehhez hozzáadódott kivételes többletként, hogy kézbe lehetett venni és olvasni lehetett a könyveit, cikkeit..."
A mi nemzedékünk már a középiskolában megismerhette Áprily Lajos Tetőn című, Kós Károlynak ajánlott versét, vagy Tompa Lászlónak a Magányos fenyőjét, melyben egy fenyőfa szólal meg, mondván, hogy „én amíg minden omlik, összedűl, gyökereimmel e kopár fokon […] megkapaszkodom, s állok daccal, társ nélkül, egyedül […]”. Ez a kopár fok pedig valami nagyon hasonlót jelent ahhoz, amit a bérc jelent.
Természetesen Mikó Imre kevésbé lírai, közvetlenebbül érthető szövegeket is írt. Ilyenek voltak az Utunkban, Korunkban, a Hétben, Igazságban, Keresztény Magvetőben közölt cikkei, a Dávid Gyulával közösen írt Petőfi Erdélyben, ami 36000+180 (harminchatezer + száznyolcvan) kötött példányban jelent meg. El is fogyott rövidesen, mert mi a villámszájú Petőfi Sándor bűvöletében éltünk, talán éppen amiatt, hogy nem volt tanácsos akkor a szókimondás; a kor függönyére ez volt felírva: nem tanácsos hallgatni, nem tanácsos beszélni. Ezt az író Mikó Imre is jól tudta. Mert írt ugyan egy tanulmányt Orbán Balázsról, és ez meg is jelent még idejében az Orbán Balázs nyomdokain című háromszerzős kötetben, de elkövette azt a hibát, hogy amikor önálló kötetté bővítette az egykori tanulmányt, meggondolatlanul továbbra is a szülőföld szerelmesének nevezte élet- és korregénye hősét, és ezt tette meg kötete címévé is, ami aztán már túlságosan beszédes volt a cenzúra számára is. Mert ugyan mit lehet érteni, pontosabban mit kell érteni ezen a szülőföldön, s vajon a lojálisnak mutatkozó szerző és a mindig gyanús olvasó mit ért rajta?
Ha eltekintünk minden más írásától, és e néhány könyv alapján próbálunk képet alkotni szerzőjük világáról, nyugodt lélekkel mondhatjuk, hogy azok az eszmények, melyeket Mikó Imre olvasói elé állított, lényegesen különböztek a korszak politikai hatalma által propagált ideáloktól. Íme, két fiatalkori szemelvény:
„Huszonhárom éves vagyok, és még semmit sem tettem az ügy érdekében. Pedig Az erdélyi falu és a nemzetiségi kérdés után még sokat várnak tőlem” (i. m. 132);
„Meggyőződésem, hogy az élet bármelyik területén csak az tudja az átlagnál továbbvinni, aki – Széchenyi szavaival – a »kiművelt emberfő« fokára felemelkedik. Az általános kultúra megszerzésén túl azonban speciális feladatokat szab bármelyik szakemberre a kisebbségi sors […]. Annak a tudománynak, amelyiket én művelni szeretném, még nincs kiépített rendszere […]. Körülbelül úgy határozható meg, hogyan lehet egy nemzetiséget elesettségéből felemelni, anélkül, hogy ebből a vele együttélő népek kárt szenvednének, de úgy, hogy ezáltal az emberi haladás ügyét is előmozdítsuk és szolgáljuk” (i. m. 141).
Ami pedig a Petőfi utca csendes voltát illeti, el kell mondanom, hogy mióta kezembe vehettem, röviddel megjelenése után a róla szóló könyvet, s mióta Mikó Imre világához próbálok közelebb kerülni, gyakran visszatérő kérdésem, hogy a szerző vajon hogyan értette ezt a jelzőt. Mitől gondolta, vagy mi alapján állította azt, hogy csendes ez az utca, amelyben az ő házuk áll? Az a családi ház, melyről azt írta: „Az én házam az én váram. Az én váram a várárokra épült” (i. m. 5). Hiszen ez az utca már akkor zajos volt, amikor – kétszáz évvel ezelőtt – Külső-Torda utcának hívták, hiszen egyebek közt ezen az úton haladtak végig a Tordáról jövő sóhordó szekerek. Sőt korábban is – amikor még Só-útnak hívták –, mert miután az Erdélyi Nagyfejedelemség fővárosát 1790-ben Szebenből Kolozsvárra helyezték, a Főkormányszék elhatározta, hogy a „zajos ipart” a várfalon kívülre kell helyezni, mert ezt kívánja meg az országközpont szelleme és eleganciája. Zajossága a technika fejlődésével párhuzamosan növekedett. Amikor az 1800-as évek végén Petőfi Sándorról nevezték el, mert a költő és felesége 1847 októberében az itt levő szállodában szállt meg néhány napra, nemcsak a Biasini-szálló lovas gyorskocsii, hanem autómobilok, gépi járművek is poroszkálhattak rajta. Később, az első világháború során és után pedig már dübörögtek is.
Az utca nevének változásai nem a technika, hanem a történelem változásaitól függtek. „Századunk első felében – írta Mikó Imre az 1970-es évek derekán – a Kül-Torda utca aztán még többször gazdát cserélt. Csak a második világháború után született meg a salamoni ítélet: a Biasini-szállótól balra legyen Petőfi, jobbra Avram Iancu utca. Az ítélet olyan szerencsés volt, hogy Petőfi emléktáblája a szállodával, ahol mézes napjait töltötte, az Avram Iancu utcai részbe került, azé a házé pedig, amelyen márványtábla jelzi, hogy itt lakott diák korában Avram Iancu – a Petőfi Sándor utcába. Most már úgy összefonódtak, hogy ásóval-kapával, sőt utcarendezéssel sem lehet elválasztani őket” (i. m. 13).
Talán ez a hit, ez a megnyugvás és megbékélés volt a forrása annak, hogy Mikó Imre csendesnek nevezte az utcát, ahol leélte életét. És ezt az érzést tovább mélyíthette a Házsongárdi temető közelsége. És bizonyára ismerte a temetőben tűnődő Áprily Lajos sorát is: „A fényben, fenn a házsongárdi csendben.”
