Én most csupán arra szorítkozom, hogy felhívjam a figyelmet az épület egykori névadó családja egyik tagjának – aki maga is az ódon házban született s lakója volt – Herepei János művelődéstörténésznek a freskókkal kapcsolatos feljegyzéseire. Talán nem túlzás, ha a szerző munkásságát nem szűkítem le a Házsongárdi temető régi sírkövei monográfusának jelzőjére, hanem kiterjesztem azt az egész kincses város református emlékanyagára. A második világháború lezáródása után sem enyhült élete viszontagsága, mely nem tette lehetővé szülővárosába való visszatérését, tudományos munkássága kiteljesítő összegzését. Halála után úgy tűnt, hogy ismeretanyagát – erdélyi tudományát – hermetikusan magába zárta a szegedi temető homokja.
Kolozsvár történetével, városrészeinek, utcáinak, épületeinek keletkezésével foglalkozó, kéziratban maradt és néha szokatlan logikával felépített megfejtés-kísérleteit lelkesen üdvözölték a témához értők, a munkássága előtt tisztelgők. Az erről tanúskodó levelek és méltató cikkek aláírásaiban Kelemen Lajos, Szabó T. Attila, Jakó Zsigmond, László Gyula, Kiss András nevét olvashatjuk.
A mindenhez kirendelt idő Herepei János kéziratairól sem feledkezett meg. A Művelődés kiadó öt kötetben biztosította az olvasóknak, hogy éljenek a ritka lehetőséggel, kezükbe vehessék a jeles református papi dinasztia utolsó férfitagjának protestáns lelkülettel és szívvel írt vallomásos kismonográfiáit, tanulmányköteteit. Ezek közül mindenkinek különösen szíves figyelmébe ajánlom az 1953-ban kéziratként befejezett és fél század múlva, 2004-ben könyv állapotba jutott Kolozsvár történeti helyrajza című kiadványt. Azt a munkát, mely a maga nemében az itteni helytörténet egyik breviáriuma is lehetne. Fél évszázada halott szerzője életében sem tudott eredményesen lobbizni, talán mai utódai – önmagukon felülemelkedve – segítenek megtörni ezt az átkot. A kiemelés oka az, hogy a kötetnek A Farkas utcai régi papilak című tanulmánya témához kapcsolódóan máig fontos – megerősítő vagy új – információkat tartalmaz. Ebből idézem a következő mondatokat:
„Tekintettel arra a körülményre, hogy az 1664. évi városi törvénykezési jegyzőkönyv a papilak épületét Ecclesia Hazanak nevezi, ez nemcsak azt jelenti, hogy az egyházközség tulajdona volt, mert hiszen ezek kívül más házai is voltak, hanem arra céloz, hogy ezt főképpen hivatalos helyiségül, vagyis a konzisztóriumi tanácsterem céljára építették. Éppen ezért a templom, a harangláb s az iskola felépítése után ennek létrehozása volt az egyházközség vezetőségének legfontosabb feladata. Ugyanis az egykori patronátusság helyett II. Rákóczi György rendeletére 1654-ben megalakult a Konzisztórium elnevezésű testület, amely ha még nem is volt egyenlő hatáskörű Medgyesi Pál fejedelmi udvari pap, Tolnai Dali János sárospataki professzor, Gidófalvi János állásából eltávolított kolozsvári lelkipásztor, Kolozsvári Igaz Kálmán kolozsvári fő scholamester, Lorántffy Zsuzsánna özvegy fejedelemasszony és a már néhai Rákóczi Zsigmond hercegtől követelt presbitériummal, szervezete mégis – a lelki tanítókon kívül – 24 értelmes és tekintélyes polgárból állott, akik közül „rendesen kettőt tévén”, főintézőjévé lett az eklézsia lelki ügyein kívüli anyagi ügyeinek, s ezért ez már egy lépés volt a presbiteri rendszer felé. Ez a feladatmegosztás már az öreg fejedelem halála után történt s ilyen formán az eklézsia házának igazi szükségszerűsége csak ifjabb Rákóczi György idejében állott elő.
Ez „s jó öreg kőház” tulajdonképpen két részből állott, az egyik az utca felöli „nagy bolt” (bolthajtásos terem) nyugat felöli bejárattal s egy faragott kőkeretes vasrácsos ablakkal, kelet felől pedig két ugyancsak vasrácsos ablakkal. A déli falon egy vakablak fülke volt. Az egykori feljegyzés szerint tehát „az Ecclesianak dolgait (itt) igazgatták”. E terem hivatalos jellegét növelte az a körülmény is, hogy a képíróktól festett falon – a városi tanácsház példáját követve – latin szövegű, kígyózó mondatszalagok figyelmeztették a bent tanácskozókat a hely komolyságára és egyházi jellegére. E feliratokról nemcsak néhai édesapámtól értesültem volt, mint aki gyermekkorában faljavítások alkalmával nem egyszer látta azok részleteit előtűnni, hanem magam is észrevettem a bolthajtásos mennyezet barokkos képzésű, mélyített terecskéinek több százados meszelése és alatta lappangó festése alól kibontakozni. Ugyanebben a teremben állott az egyházközség ládája is, amelyben az arany-ezüst marhák (vagyis klenódiumok), az Úrasztali takarók, kendők, továbbá a levéltár volt bezárva.”
Borítókép: reformatus.ro/Kiss Gábor