BEREKMÉRI GABRIELLA
Michael Spitzer munkássága során a zene különböző területeit vizsgálta már, Beethoventől a mai popzenéig, emellett a zene más tudományágakhoz, többek között a pszichológiához, a filozófiához, az antropológiához és a biológiához fűződő kapcsolatát kutatja. 2021-es könyve (The Musical Human: A History of Life on Earth) a világon elsőként foglalja össze teljesen a zene evolúcióját a dinoszauruszok korától a mesterséges intelligenciáig.
– Nagy népszerűségnek örvend a zenetörténeti könyve. Hogyan született meg, miről szól?
– Yuval Harari Sapiens című kötete inspirált az írásra. Összefoglalja az emberiség történetét, de nem beszél a zenéről. Én a könyvemben amellett érvelek, hogy a zene az emberiség legnagyobb találmánya. Már egymillió évvel a nyelv előtt jelen volt, és úgy gondolom, nagy szerepe volt az evolúciónkban és az emberi civilizáció kialakulásában is. Ez az első könyv a világon, amely a zene evolúcióját foglalja össze, talán ezért is örvend nagy érdeklődésnek nemzetközi szinten (már tíz nyelvre lefordították, köztük románra is).
Mindnyájunkat érdekel a zene, szeretjük is, de mintha intimidálna is bennünket, mivel azt hisszük, értenünk kell a technikai részéhez. Különösen örülök annak, hogy a könyvben nincsenek kották, nem kell zenésznek lennie az olvasónak ahhoz, hogy megértse. Nem akadémikusoknak írtam, hanem mindenkinek, és valóban mindenféle embertől kaptam már visszajelzést – gyerekektől rocksztárokon át tudósokig vagy idős személyekig. Éppen az akadémikusoknak nem tetszik, hiszen sok az elmélkedés, tűnődés benne. Az egész olyan, mint egy kirakós játék: összegyűjtöttem a különböző tudományterületek darabkáit. A zene megértéséhez szükségünk van például a neurotudományra, filozófiára, pszichológiára, biológiára, teológiára, szociológiára.
A kötetben valójában nemcsak magáról a zenéről írok, hanem az agy hangfeldolgozó képességéről, valamint a zenei képességekről, mint a ritmus, dallam, harmónia. Ezek külön-külön fejlődtek ki különböző fajoknál. A dinoszauruszok koráig tekintek vissza: írok benne ötmillió éves kövületről (egy kabóca maradványairól), de van kövületünk egy antarktiszi madár gégéjéről is, amely 66 millió éves. A kabóca a lábai összedörgölésével ritmikus hangokat ad ki, a madarak dallamot teremtettek, az emlősök között pedig a bálnák már 30 millió éve énekelnek egymásnak.
– Milyen szerepe volt a zenének az emberi evolúcióban?
– A majomfélék például nem muzikálisak. Érdekes evolúciós lépés, hogy hogyan jutottunk el a fizikai gesztusoktól a hangalapú gesztusokhoz. A csimpánzok szociális lények, mozdulatokkal kommunikálnak, és simogatással, érintéssel kötik össze a falkát. Egyes antropológusok elmélete szerint az őseink felfedezhették, hogy a hanggal, vokális kommunikációval egyszerre több egyedet tudnak a falkához kötni. Érdekes, hogy ma is úgy fogalmazunk, hogy a zene „megérint”. A zene tehát fokozatosan alakult ki a vokális érintésből (vocal grooming). Ezt azzal támasztjuk ma alá, hogy a majmok ujjbegyén jelen levő kortikális neuronok a hangszálainkban is megtalálhatók.
A zene maga egy időgép. Amikor zenét hallgatunk, az agyunk minden szintjét igénybe vesszük, vagyis az evolúció minden szintje dolgozik bennünk: felismerjük a ritmust, dallamot, harmóniát, mintázatokat. Csak a zene tudja ezt kiváltani belőlünk.
A zene, hang az identitásról is árulkodik, például a madár fajáról, hozzájárul egyes fajoknál a pár bevonzásához, a kicsinyek megnyugtatásához. A neandervölgyi ember például a hangján át maradhatott kapcsolatban a gyerekével, amíg egyéb teendőit végezte.
– Létezik jó és rossz ízlés a zenében?
– Az emberek szociális lények, közösségekben élnek, ezeknek pedig szabályaik, szokásaik, hagyományaik vannak. Szeretünk beilleszkedni a közösségbe, és ez igaz a zenére is. A könnyebben beilleszkedőt jó ízlésűnek mondhatja a közösség, míg az eltérőt rossz ízlésűnek. Ez azonban összetettebb ennél, hiszen a kreativitás mindig a szabályoktól való eltéréssel kezdődik. Például Jimmy Hendrixet eleinte nem fogadták el, azaz rossz ízlésűnek gondolták, de később megszerették. Az emberi természet érdekessége, hogy idővel megszokja, sőt megszereti a dolgokat, amelyektől először talán vonakodott.
– Hogyan lehet egyedi egy művész ma?
– Nagyon nehéz, hiszen úgy látjuk, már minden szabályt felrúgtunk, elértünk egyfajta határt. A zene egyre hangosabb – nézzünk csak szét a fesztiválokon vagy bulikon –, de hova tovább? Ennél hangosabb már nem lehet, ezért vizuális elemekkel kísérik, hogy minél nagyobb élményt nyújtson. De a határok elérése után mi következik? Ha visszatekintünk a nyugati zenetörténetbe, láthatjuk, hogy már régen is jelen volt ez a trend, hogy egyre hangosabbá vált a zene: a 19. században elértünk a szimfonikus zenekarokig vagy Beethoven darabjaihoz, amelyek akkor hangosabbak, nagyszabásúbbak voltak, mint valaha. Előbb-utóbb azonban ezt is megunják az emberek, és elkezdenek visszatérni az egyszerű, természetes hangokhoz.
– Hogyan befolyásolja a világot a végtelen zenei felhozatal és korlátlan hozzáférés?
– A múltban megvolt minden kornak a kánonja, a posztmodernizmussal azonban ez eltűnt. Érdekes az influencerek, youtuberek térhódítása: mivel rengeteg követőjük van, sok emberhez jut el az általuk hallgatott zene, tekintélyekké váltak. Ha jó előadók, jó színészek, hitelesek, és el tudják adni magukat, az emberek követni fogják őket.
A népszerű zene manapság egyre inkább egy-egy személyiség köré épül, a popzenében például elengedhetetlen, hogy egy hanghoz, archoz kössük. Sajnos sok ilyen személyiség vagy együttes teljesen mű, mégis több ezren azonosulnak a hamis képpel. De a zene, a kultúra folyamatosan változik. Tévhit, hogy a kultúra hanyatlik. Több száz éve ezt hangoztatják.
Képzeljük el, ahogyan a 16. századi ember elmegy a templomba – amely számára egy szent és lenyűgöző hely –, és meghallja a kórus túlviláginak ható hangját. Ez számára csoda lehetett, egy különleges élmény. Ma a zene mindenütt megtalálható, és ez jó, meg hasznos, de többé már nem annyira különleges.
– Hogyan hat a mesterséges intelligencia a zenére?
– Egyáltalán nem aggódom miatta, hiszen az is csak egy eszköz, mint a számítógép, a hangszerek, vagy akár a művégtagok. Az autókat, sétapálcákat, mankókat is önmagunk kiegészítéseként használjuk, szinte részünkké válnak használat közben. A mesterséges intelligencia is egy újabb példa az eszközök sorában, amelyeket különféleképpen felhasználhatunk. Az emberek attól tartanak, hogy a mesterséges intelligencia átveszi a helyünket, de ez nem történik meg. Be lehet tanítani, hogy írjon egy szimfóniát, bármilyen dalt, de nem túl meggyőző. Érdekes példa viszont, hogy mesterséges intelligenciával készítettek egy új Beatles-dalt, amely még egy Beatles-szakértő muzikológus barátomnak is tetszett, meggyőzte őt. De végül is a közönség fogja eldönteni, hogy egy mű jó vagy sem.
– Hogyan befolyásolta a karrierjét, hogy nincs zenei hallása?
– Van egy elmélet, hogy éppen az vonzza az embert, amit nem tud megtenni. Nem vagyok egy született zenész. Technikai szempontból nagyon jó zongorista vagyok, de a feleségem szerint zeneileg nem hangzik jól, nem természetes, amit játszok. Amiatt, hogy botfülű vagyok, a zene iránti érdeklődésem inkább elméleti, elvontabb, mélyebb. Talán arra is visszavezethetjük, hogy nem ismertem az édesanyámat, nem volt meg köztünk az anyai énekléssel kialakuló kapcsolat, ezért a zenében találom meg ezt a hiányzó darabot. Nagyon szeretem például a gyerekdalokat, altatódalokat, népi hangzást, Mozartot. Érdekes, hogy az anyanyelvemet, a hébert teljesen elfelejtettem, viszont van olyan gyerekdal, amit ma is fel tudok idézni héberül.
– Otthonának tartja a zenét. Hogyan vált azzá?
– A hangok állandó buborékot alakítanak ki körülöttünk, amelyben élünk. A zene már a következő szint: identitásunk része, teljesen elmerülhetünk benne, értékeket, emlékeket kötünk hozzá, és akkor is jelen van a fejünkben, ha éppen nem halljuk. A családomon kívül a zene az életem legfontosabb része. Nagyon sok mindent jelent számomra, boldoggá tesz, és otthonként tekintek rá.
Sok szempontból nincs otthonom: a szüleim Erdélyből és Magyarországról származnak, de nem ismerem sem a helyet, sem a nyelvet; Nigériában születtem, de nem vagyok afrikai; Izraelben nevelkedtem, de nem tudok azonosulni az országgal vagy a zsidókkal, sőt Angliával sem, ahol gyerekkorom óta élek. Ez megváltozott, amióta édesapa lettem, hiszen az utóbbi évtizedben a gyerekeim által inkább Liverpoolhoz kötődök. A zene viszont mindig is az otthonom marad.
