Néhány éve a Web 2.0 még saját és barátaink élménytárának vizuális megjelenítéséről szólt: Facebook-oldalainkon valós emberek valós élményeiről készült valós mosolyok, tájak, múzeumok, tárgyak és érzelmek sokasága ömlött ránk (ha kértük, ha nem). Már ez is igencsak nagy kihívás volt társadalmunkra nézve, hiszen zavaró közelségbe hozta a politikát, a világ eseményeit, barátaink és távoli ismerőseink magánéletét és hétköznapjait, amely aztán Mark Fisher szerint nagyban hozzájárult az Y („Millennials”: 1980–1997) és leginkább a Z generáció (1997–2010) elidegenedési folyamatához. A jelenség persze jóval régebbi, gondoljunk csak Émile Durkheim 1890-es évekbeli kutatásaira a francia társadalom individualizációjáról és a konszumerizmus elidegenedéshez vezető jelenségeiről. A 2010-es években jelentkező Web 2.0 ezeket a jelenségeket hihetetlen módon felgyorsította, térben és időben is homogenizálta. A társadalom ma hasonlóan gyors, vizuálisan kaotikus és információgazdag Indiában, Szaúd-Arábiában, Mexikóban, mint Angliában, Romániában vagy az Egyesült Államokban. Ehhez jött az elmúlt egy-két évben adalékként a mesterséges intelligencia által milliárdszámra létrehozott képi és szöveges forrás, amely valósággal elárasztotta a közösségi médiát: AI generálta videók, animációk, reelsek (kisvideók), zenék, fotók, reklámok és szövegek egyaránt vírusként ellepték digitális tereinket és vizuális élménytárunkat. Ezek nagy része az Y és Z generáció számára viszonylag könnyen felismerhető és legfeljebb idegesítő digitális szemétként fullasztja hétköznapi vizuális élményeinket, ám az AI által generált fotók és videók némelyikét a baby boomerek (1946–1965) például egyre nehezebben tudják megkülönböztetni a valóságtól. Igy lett a Facebookon terjedő sztárfotó az a fiktív, mesterségesen keletkezett Arthur Rimbaud fotó, , amelyet százezrek osztottak meg különböző oldalakon vagy a pufajkás Ferenc pápa fotója, melyen sokan felháborodtak, pedig ha megnézték volna például a pápa ujjait, azok azonnal elárulják, hogy ezt is a mesterséges intelligencia bugyraiban készítették.
Ezek az ártatlanabb formái az alternatív valóságnak, amely irgalmatlan mennyiségben ömlik ránk, radikálisan új dimenziót nyitva vizuális kultúránknak. A nagy tömegek, akik elhiszik, hogy az AI generálta fotók a valóság termékei, olyan új társadalmi csoporttá nőttek, hogy paródiaoldalt is kaptak: létrejött egy, ma már hetvenezer taggal rendelkező csoport, amely olyan evidens, szatirikus fotókat gyűjt, amelyeket az AI hozott létre, de nagy eséllyel sok ember valósnak véli ezeket.
Bár a Metaverzum mindenható ura, Mark Zuckerberg elhatározta, hogy egy-egy illusztráció posztolása előtt a szerző eldöntheti, hogy mesterségesen létrehozott fotójára ráhelyezi a vízjelet, amely jelezné a néző számára, hogy azt az AI generálta, sajnos, ezzel a lehetőséggel kevesen élnek. Furcsa módon még a cégek mesterséges reklámjain sem látjuk ezt a jelzést.
A nagyobb gond az, hogy a furcsa, meghökkentő, túlburjánzott álművészi fotók millióin túl az AI most már új dimenziókat és új szerepet is öltött: a mesterséges intelligencia – ahelyett, hogy robottestbe férkőzve lítiumbányákban dolgozna, szemeteskocsin járná be városainkat és megoldaná a hulladékkezelést – költőként, karmesterként, pincérként és immár történészként is tevékenykedik. Persze, ezt nem önmagában, öntudatos létezőként teszi: ezek mögött felelőtlen emberek vannak, akik hamis fotókat és téves szövegeket szabadítanak ránk. Az AI segítségével generált „ismeretterjesztő” szövegek és a hozzájuk társult fotók és videók olyan kort hoztak el, amikor nemcsak vizuális kultúránk és kognitív képességeink vannak napi szinten próbára téve, de szakmai, tényekre alapuló tudásunk is. Ennek kiváló példája az az eset, amit egy magyar „influenszer” osztott meg, mintegy hétezer lájkot és több száz megosztást érve ezzel el.
A poszt gyönyörű, aranyból készült római büsztöt mutatott be, amely Marcus Aureliust, a Kr. u. 2. század második felében élt filozófus császárt, a Római Birodalom fénykorának egyik legismertebb alakját ábrázolta. Az aranyszobor a maga nemében egyedülálló és valóban létezik: a fotó tehát létező, valós, az AI itt nem a fotót generálta. A szöveg azonban, amellyel a fotót megosztották, egyértelműen mesterséges intelligencia által létrehozott „tudományos-ismeretterjesztő” förmedvény. A leírás szerint a szobrot Borhy László római korral foglalkozó magyar régész fedezte fel a 20. században egy nem létező magyar településen és ma ez Magyarország egyik legjelentősebb régészeti lelete. A posztot hétezren lájkolták és közel félezren osztották meg: a hozzászólók százai azon töprengtek, hogy hol lehet ez a szobor, melyik magyar múzeumban látogatható, ellopta-e a régész, magántulajdonba került-e, beolvasztották vagy mi lett vele. Egyetlen posztnak köszönhetően ma több ezren vannak Magyarországon, akik szentül hiszik, hogy van egy arany Marcus Aurelius-szobrunk, amit Borhy László fedezett fel. Lássuk, mi a nagy gond ezzel.
Borhy László valóban létező személy: az ELTE rektora, a magyar római koros régészeti kutatások egyik közismert kutatója, Brigetio (Ószőny) római városának neves régésze. Azonban Borhy nem a 20. század első felében tevékenykedett, hanem az elmúlt három-négy évtizedben. Magyarországon valóban találtak egy Marcus Aurelius-fejszobrot, de az bronzból készült és Dunaszekcsőn (Lugio) került elő 1974-ben.
Az aranyból készült, lenyűgöző Marcus Aurelius-büszt ellenben Svájc legjelentősebb régészeti felfedezéseinek egyike, és 1939. április 19-én került elő Avenches városának római romjai közül, az egykori Aventicum városának területéről. A hat, aranyból készült rómaicsászár-mellszoborból Marcus Aureliusnak az aventicumi szobra a legnagyobb (33 cm magas) és legnehezebb (1,5 kg arany). Értéke felbecsülhetetlen, már felfedezésének idején világszenzációnak számított és több másolat is készült róla. Ezek egyike ma Avenches múzeumában látható, míg az eredeti Lausanne egyik bankjában (Banquecantonalevaudoise) található. A tárgy valóban lenyűgöző és megérdemli, hogy 2024-ben is eljusson ennek a csodás régészeti felfedezésnek a híre a Facebook digitális világának millióihoz. Ám az a hamis hír, amelyet mesterséges intelligenciával hoztak létre, és amely aztán futótűzként terjedt, sajnos beárnyékolja a tudomány-népszerűsítés jövőjét is.
Ahogy az egyetemi oktatásban ma már komoly gondot okoz az AI-val írt szövegek kiszűrése és hatalmas vitát vált ki a ChatGPT és más, ennél is jóval szofisztikáltabb, AI-alapú szoftverek és szövegírók használata, a közeljövőben valódi problémát fog jelenteni a tudományos ismeretterjesztés mikéntje és jövője a sok AI generálta fotó, videó és hamis információ tengerében. Míg egy történész vagy régész legfeljebb felháborodik, ha AI generálta római fürdőt, mezopotámiai ékírásos táblát vagy egyiptomi domborművet lát, az emberek jelentős része nem fogja felismerni ezek hamis jellegét. A 2010 után született alfa generációnak pedig valós kihívást fog jelenteni, hogy autentikus, létező forrásokra épülő vizuális kultúrájuk legyen és ne csupán az AI generálta alternatív valóság képi világából szerezzék ismereteiket. Geoffrey Hinton, az AI egyik atyja és az idei fizikai Nobel-díj birtokosa 2023-ban már előre jelezte: ha visszamegyünk 2010-be, akkor senki se gondolta, hogy ma olyan nyelvi modellek és programok lesznek, amelyek a világ minden kérdésére valamilyen választ tudnak generálni. Hinton szerint a mesterséges intelligencia olyan félelmetes sebességgel nő és terjed, amit egy idő után lehetetlen lesz kontrollálni.
Az AI és a transzhumanizmus terjedésével ugyanakkor felértékelődhet a bölcsészettudományok szerepe: az autentikus, valós tudás, a megfékezett sebességű fejlődés és a múltra figyelés szépségének és fontosságának őrzői és népszerűsítői lehetünk mi, bölcsészek, akik a Homo sapiens emberi mivoltát őrizhetik még sokáig egy mesterséges, alternatív és digitális világba révedt disztópiában.
Borítókép: Marcus Aurelius mellszobra Svájc legjelentősebb régészeti felfedezéseinek egyike 1939-ben került elő Avenches városának római romjai közül, az egykori Aventicum városának területéről
