Emlékeimben úgy élt, hogy valamikor ügyesen siklottam a jégen, biztattam is a manókat, hogy könnyen beletanulnak majd, így igencsak meglepődtem, amikor újra pályára álltam, s kiderült, mégsem megy már olyan könnyen, mint régen, s sajnos nem (csak) azért, mert hol Pannát, hol Matyit kellett vezetgetni. Háborogva mondogattam is Apának: hiszen úgy volt, hogy ez is olyan, mint a biciklizés, nem? Ha egyszer megtanultuk, nem lehet elfelejteni. De a két gyerkőc mellett a jégen nem sok időnk volt ezen tanakodni.
Nagy megkönnyebbülésemre valahogy lejárt az idő, mehettünk visszahúzni a biztonságos bakancsokat. Nagy nevetések közepette ekkor fedeztük fel, hogy a kismanók körüli sietségben a bal korcsolyámon rajta maradt az élvédő... Végig így próbáltam egyensúlyozni. Nem csoda, hogy nem jött össze. Titkon abban bízom, hogy valóban csak ez volt a probléma.
*
Újabb színes része a mindennapoknak a farsangolás. Persze ez sem indult zökkenőmenetesen.
Történt ugyanis, hogy a kismanókkal szerdánként játékos népzene és néptánc foglalkozásra járunk, ahol ebben az időszakban szintén a farsang a téma.
Valahogy elkerülte a figyelmemet, hogy melyik is lesz az első beöltözős alkalom, így a gyerekek jelmez nélkül érkeztek. Meg is kaptam tőlük: Anyaaaa, minket miért nem öltöztettél fel? Mindenki olyan szép volt, mi voltunk csak ruha nélkül. Megsajnáltam őket, de nem tudtam nem mosolyogni a ruhátlanságukon.
Megígértem hát, hogy a legközelebbi alkalommal nekik is lesz jelmezük. Megjegyzem, nem vagyok az a szuperanyu, aki saját készítésű jelmezzel készül az ilyen eseményekre, de nem szeretem a szuperhősös, arcfestős, a csilivili hercegnős jelmezeket sem. Ebből az alapállásból persze igencsak nehéz indítani a jelmezvadászatot. De ahogy a mondás tartja: anya vagy, megoldod. Így sikerült beszerezni Matyinak cuki tűzoltó-, Pannának pedig méhecskejelmezt, amivel aztán nagy-nagy lelkesedéssel készülhettek a maszkabál(ok)ba.
Tata részletesen elmesélte, hogy milyen volt, amikor ő a tűzoltóknál katonáskodott: korán kelések, másodpercek alatti öltözések, tömlőrendezés, tűzoltóautó ellenőrzés, szirénák és bevetések. Csupa-csupa izgalom. Matyinak csak úgy csillogott a szeme, amikor mesélte a hallottakat. S mivel egy igazi tűzoltónak rendszerezettnek is kell lennie – hiszen másképp nem tudna kellően gyorsan elkészülni –, a nagylegény igazi szertartást csinált abból, hogy milyen szépen fogja össze a piros egyenruhát, méregette az időt, ami alatt felölti, majd újra a helyére pakolja. Én pedig abban reményked(t)em, hogy ez majd átragad a többi ruhájával való viszonyára is.
Eközben Panna a kis méhecskeszárnyakat próbálgatta, s ragyogva pöjgött a fekete-sárga csíkos szoknyácskában. Szóval megvoltak a jelmezek, vártuk a szerdát, hogy végre mi is beöltözhessünk. Kiderült azonban, hogy a következő alkalommal a népi farsangi lakodalom lesz a téma, így a népviseletes násznép közt igencsak furcsán nézne ki a méhecske – február lévén, ugye – vagy a bevetésre kész tűzoltó, ha már tűzesetnek (szerencsére) nyoma sincs. Így újabb feladat(ok) elé néztem: meg kellett értetnem a kismanóimmal, hogy a várva-várt beöltözésre még egy hetet várni kell, ezúttal népviseletbe kell öltözniük.
De van nekünk olyan, anya?
Nincs.
Akkor megint nem lesz ruhánk, anya, ez nem jóóóóó!
Megoldjuk. (Még szép – lásd fentebb).
Így aztán rögtönöztem viseletes ruhát: piros babos szoknya, fekete nadrág és mellényke.
Ez nem igazi viselet, ugye, Anya?
Hááát, nem.
Nem baj, jó lesz. A miénk ilyen. S jó, hogy most már nekünk is van ruhánk. Köszi, Anya!
Kitáncolták magukat, pörgött a szoknya, igazi lakodalmas hangulat kerekedett. A hazaúton pedig megkérdezték: Akkor most már biztos, hogy legközelebb mi is felvehetjük a ruháinkat, ugye Anya?
Így a következő szerda hajnalban már nem is kellett megküzdenünk az ébredéssel, kipattantak az ágyból, egymásra néztek, s ragyogó szemmel készültek az igazi maszkabálba.
